Valentin-napi gyűrű

Nagy Csivre Katalin  2014.2.14. 5:48

Bárcsak Hufnágel Pistát választottam volna, sóhajt fel Mézgáné a rajzfilmben, durcásan leintve Gézát.

Sokan gondolunk a magunk Hufnágel Pistáira, és alkalmanként eljátszunk a gondolattal, mi lett volna, ha...? De az életben nincs helye annak a fránya „ha” szócskának. Kapcsolatainkban kész tények vannak, kemény, sőt kőkemény helyzetek, döntések és következmények. Viszont tudunk-e hűségesek és szerelmesek lenni a választott Gézába egy életen át?

Jaj, ez a szerelem!

Magda gyűrűt kapott a férjétől Valentin-napra. Meglepődött volna, ha meglepetés vagy ajándék nélkül marad, mert minden évben megünneplik a Bálint-napot, szerelemesen... Vagyis, így huszonegynéhány év távlatából már csak az egykori szerelemre gondolva. Meg ami mára megmaradt belőle.

Magda a csillogó ékszert forgatja, nézegeti, miközben különös gondolatok cikáznak fejében. A mai nap ünnep. Február 14. Valentin-nap, Bálint-nap, a szerelmesek napja. Vagy a kütyüárusok világnapja... De mi van holnap? Holnapután? Mi volt tegnap? Tegnap, amikor egyedül volt? Amikor gyengébb volt, mint ma, kócosabb, szürkébb, kedvtelenebb? Amikor Géza messzire tekintett és messze járt, távol a családtól, és eszébe se jutott ő, a feleség. A nő mindig tudja, őrizni kell a tüzet, a családi fészek tüzét, mert az hamar kilobban...
Elsősorban ezen munkálkodik minden nap. Ha nem ezt teszi, röpke pillanatok alatt elúszik a házasság, a család. Géza a rövid ünneplés, és beszélgetés után továbbáll. Ismét. Mindig. Továbbra is. Hívja a főnöke. A munka. A kötelesség. A sok restancia. A tányér üres az asztalon, a borospohárba beleszáradt az utolsó csepp vörösbor. A gyerekek saját útjaikon járnak már. Messze. Magda egyedül maradt. Egyedül a gondolataival, dühével.

Tulajdonképpen örülni kellene, boldogan dicsekedni az új ékszerrel. Nem megy. Már nem. Annyi év együtt. Honnan indult, merre tartott a kapcsolatuk? A szerelem napján megvallani, hogy nincs szerelem: kemény dolog! Szeretet van. Talán. Empátia. Alkalmazkodás és közös ügyek sokasága. Valamilyen közösen vállalt sorsfeladat. A szerelem messze szállt. Elvitték a szürke, fakó hétköznapok, a borús fellegek, a gyerekek az évekkel. Miért? Mi lett az elsöprő, viharos szerelemmel? Létezik-e új afrodiziákum? Mi lett volna, ha annak idején Hufnágel Pistát választja??? Az egekben vagy a földön köttetnek-e a házasságok? Egyre többet gondol Pistára. Régi, titkos szerelem, újratöltve. Maga sem tudja megmagyarázni, hogy alakult, honnan ered s merre tart. Pista most távolabbi kolléga, viszont a sors úgy hozta, egyre többet találkoznak. Mi ez? Kérdezi. Lányos bolondulás, fájdalmasan gyönyörű sóvárgás? Eltagadhatja a világ elől, de ő maga? Hová meneküljön előle?

Márai Sándor bátrabb volt. Vállalta a sorokat: „Úgy látszik, az életben van egy pillanat, mikor minden következménnyel meg kell ütni valakit. És van egy pillanat, mikor minden következménnyel meg kell ölelni valakit.”

Valentin-nap, szerelem, gyűrű. És a gondolatok. Végül a kérdés: fel lehet-e vállalni szenvedélyeinket s máglyára lépni a szerelemmel, ha ez a pillanat megadatik az életben?

És a gyűrű hallgat. Egyre hallgat.

Hozzászólások

@

Küldés