Gondolatok válás előtt

Vég Erzsébet 2009.2.24. 12:15

– Na, hogy döntöttél, mész vagy maradsz?
– Még nem tudom.

– Ezt hogy érted?
– Ez nem ennyire egyszerű. A gyerekek, a közös ház, a közös emlékek…
– Kifogások.
– És a remény, hogy talán mégis meg lehet menteni.
– Önámítás. Illúzió. És az illúzió drága mulatság – ahogy azt a Kaméleon című filmben láthattad.
– Miért van az, hogy a házasságok többsége mostanában válással végződik? Én annyira másképp akartam!
– Hja, kérem! Az kevés, hogy te másképp akartad. Neki is akarnia kellett volna.
– De hát, ezt nem lehet kényszeríteni. Elkényelmesedett (elkényelmesedtünk). Már nem figyel úgy, nem óv, és legfőképp nem megyünk vállvetve előre. Bár ez utóbbi mindig is hiányzott.
– És te mit tettél érte, hogy másképp legyen? Hogyan próbáltad megőrizni a kapcsolatot?
– Legfőképp veszekedtem…
– Akkor meg miért csodálkozol a mostani helyzeten?
– Tudod, két gyerek mellett nem könnyű dolgozni, háztartást vezetni és még a kapcsolatot is ápolni.
– Tudom. A nagy pénzhajhászásban elveszett az érzelem.
– Nem nevezném pénzhajhászásnak azt, amikor szükséges dolgokért gürizik az ember. Ha kacsalábon forgó várban élnénk, és még az sem lenne elég, azt inkább hívnám pénzhajhászásnak.
– Igaz. Szóval?
– Szóval, mi?
– Gondolod, hogy ezt az elmérgesedett helyzetet még rendbe lehet hozni?
– Nem tudom.
– Szeretnéd?
– Nem tudom.
– Máskor ennél kicsit határozottabb vagy.
– Igen, de máskor nem a jövőmről döntök, és nem azon agyalok, hogy elszakíthatom-e a gyerekeket az apjuktól...
– Ha belerokkansz a munkába és a mostani helyzetbe, akkor magadtól szakítod el őket.
– Kösz...!
– Legalább magadhoz légy őszinte! Másnak nem muszáj bevallanod.
– Nem akarom elfogadni, hogy ennyi. Hogy nem lehet tenni valamit. Valaha szerettük egymást, sőt. Talán meg is haltunk volna egymásért.
– Hurrá! Most meg őrületbe kergetitek egymást. Mikor volt utoljára egy szép, nyugodt estétek? Mikor figyeltetek oda magatokra és egymásra?
– Ő szinte csak magára figyel. Szoktam mondani, hogy neki jogai vannak, nekem meg kötelességeim.
– Úgy kell neked, ha hagyod!
– Ha nem hagyom, akkor ordítozom vele. Ha ordítozom, akkor ő is ordít, a gyerekek riadtan pislognak, én meg legszívesebben felpofoznám magunkat. Főleg, amikor egyik megkérdezi, hogy miért vagyok mindig mérges.
– Remek. Ilyen egy ideális anya és szerető társ.
– Hiába gúnyolódsz.
– Nem gúnyolódom, de szerintem észre kell venni, ha valami nem megy. Mintha eljött volna az idő. Még mielőtt komolyabb károkat okoztok egymásban és a gyerekekben.
– Én nem tudom, képes lennék-e végigcsinálni. Bíróság, tárgyalások, osztozkodás, láthatás…
– Akkor? Maradsz a fenekeden? Mert sok jóra így sem számíthatsz.
– Nem tudom.
– Jó. Majd hívj, ha eldöntötted!