Holdfényben

Póda Csanád 2011.11.27. 7:37

Hétvégi versünk cselekménye valószínűleg holdfényben játszódik...

Holdfényben

Az ablakon vörösen világít be a Hold.
Ritkán látni ilyen bősznek.
Valamiért Te jutsz róla eszembe.
Göndören hullámzó hajad, szemeid színe,
szád íze.
Az illatod, amit most nem érzek,
de ezer közül is felismerek.
Meg az a rengeteg érzés, ami kavarog legbelül.
Már messze vagy, de valami ideköt,
bár látnálak. Magamtól ellök
ez a furcsa helyzet. Igen, fura.
Az, hogy mennék, mennék oda,
hol Te vagy és mi lennénk.
De nem. Mert? Talán nem is érdekel.
Mondtad, persze,
magyaráztad, de érzésekre észérvekkel...
Csak úszom benne,
csapongva, csobogva, elmerülök egészen.
Lehúz egy áramlat, lehúzol a felszín alá,
ott tartasz, majd kiemelsz. Fulladással fenyegetsz,
majd tüdőmbe friss levegőt engedsz,
szokatlan játék ez. Izgalmas.
Úszom veled, úszom, ezért el nem merülhetek,
de mégis ott a veszély:
mi van, ha égi szeszély
leránt oda, ahonnan nincs visszaút?
Persze, a Hold. Mutatja az utat, átvilágít
a tonnányi vízen. Hiába fojtogat,
hiába szorul össze a tüdőm
és ordít, hogy nyissam ki a szám
és engedjek be friss oxigént: felnézek,
és látom, ott a cél. Nincs messze,
eltalálok a felszínre,
legyek bármilyen mélyen.

Ugyanekkor megérzem, hogy a kakaó égeti a kezem.
Teljesen elvesztem,
álmaim éberen kergetnek egy
lázas világba, ahol nincs nyugovás,
lankadás, csupán álmok,
amik nyugodni nem hagynak.
Kell ez nekem, mint szív a szívnek.

A Hold pedig eltűnt az égen.