Babás reggelek

Vég Erzsébet  2006.3.23. 16:13

Szeretem a babaillatú, nyugodt reggeleket! Amikor a tizenöt hónapos kisfiam ébredezik.

(Megjegyzem, volt idő, amikor a kiságyba pillantva megdobbant a szívem: Istenem! Ott fekszik valaki, ő -- az én gyerekem!) Peti általában vidáman ébred. Felnéz, látja, hogy ott vagyunk/vagyok mellette, és pár percre visszadől. Lassan szabadul az „álom fogságából”. Maradna is benne, de jönne is kifele, hisz várja egy új nap tele játékkal, felfedezésekkel. Általában küld egy édes mosolyt felénk, kivillantva mind a nyolc fogacskáját.

A reggelek nálunk még mindig kicsit szertartásosak, ráérősek. (Édesanyám mondja is, hogy becsüljem meg a jó dolgunkat, mert ha már óvodába kell vinni őt, nem lesz idő ilyesmire). Miután Peti megette a reggelijét és kicseréltem a pelenkáját is – együtt „kávézunk” az ágyban. Mármint én kávézom, ő meg játszik mellettem. Néha odabújik hozzám vagy megsimogat, a nyakamba csimpaszkodik (ilyenkor a kávé az ágyneműn landol), és már nyúl is a következő játékért.

Nagyon szereti a kanalamat rágcsálni, vagy a bögrémet tapogatni a napnak ebben a szakaszában. Mostanában fedezte fel, hogy ha négykézláb feltolja a fenekét, akkor vissza tud nézni a két lába között. Minden nap kitalál valami újat. Hol a fogát csikorgatja, hol a tüsszentést imitálja. Máskor a műanyag lavórt fordítja meg, azt használja dobogónak. Imádja a lovakat – naptáron, televízióban és élőben is. Ha meglát valahol egyet, olyan mozdulatokat tesz, mint aki üget, és közben csettint a nyelvével. Ha meg zenét hall, egyből táncra perdül. Meghatódva gyönyörködöm ilyenkor -- én, a szentimentális anya, elmormolok néhány imát is, amiért kaptuk őt. Néha azt érzem, nem is tudom elégszer megköszönni a sorsnak. Talán, mert Peti viszonylag későn született: én éppen betöltöttem a harmincnégyet, apja a negyvenet.

Mániákusan szeretnék minden percet vele tölteni, nem tudnám elképzelni, hogy ne legyek jelen, amikor kimondja az első „igazi” szót (ugyanakkor hamar elfáradok vele, mert egy igazi eleven kisfiú). Szívesen tanítanék itthon vagy végeznék más munkát, hogy a „szellemi táplálék” is meglegyen, de mellette szinte lehetetlen az efféle tevékenyég -- a házimunkával is gyakran elúszom.

Az élet viszont megoldotta ezt a fajta dilemmámat, mert viszonylag hamar küldte a kistestvért. Most aztán főhet a fejem, hogy egyedül (édesapjuk sokat dolgozik, nem igazán tud segíteni a gyerek vagy a háztartás körüli teendőkben) mit is fogok kezdeni két kicsivel? Hova növesszek még másik két kezet, ha egyszerre kell majd dajkálni őket? A pánik és a boldogság felváltva szoktak rám törni.

Amikor azt hallom, hogy két barátnőm is kezelésre jár, mert eddig nem estek teherbe, a pánikot a megkönnyebbülés váltja fel. Hál’ Istennek, ezt nem éltem át! Viszont nagyon szorítok értük, miközben igyekszem megbecsülni a nyugodt, kávézva játszós napkezdéseket.

Foto: Mihály Krisztián

Hozzászólások

@

Küldés