Jók legyetek…!
Először hatéves koromban találkoztam a halállal.
Nagyapám nyolcvankét évesen egyik napról a másikra ágynak esett. Egy ideig még kijárt mankóival minden reggel a kertbe, de aztán teljesen lebénult. Napról napra fogyott az ereje, már nem tudott egyedül csinálni semmit se.
Mindig az ajtóból figyeltem, ahogy öltöztetik, borotválják, ágyneműt cserélnek, felpolcolják a vánkost, és miután tiszta pizsamába öltöztették, felültetik. Érdekeltek a szobában történő események, de a felnőttek nem engedtek a küszöbön túlra. Csak a konyhából figyelhettem a történéseket. Egy idő után furcsa szagot kezdtem érezni a levegőben. A szomorúság, a lelassulás, az elmúlás szagát. A rokonok szava halkabbá vált, nagyapám egyre kevesebbet beszélt.
Egy napon anyukám beküldött a papához, nézzem meg, nincs-e valamire szüksége. Egész közel mentem az ágyához, és láttam, az oldalára fekve alszik. Szép, kisimult, nyugodt volt az arca. És a szobát mély csend lepte el. Csak néztem nagyapámat, álltam mellette, mozdulni sem tudtam. Valami hatalmas erő teljesen lebénított. Anyukám beszólt az ablakon: jól van a papa? Nem tudom, válaszoltam halkan. Szülém gyanút fogott. Lélegzik? -- kérdezte furcsa elfojtott hangon. Nem tudom, válaszoltam...
És akkor anyukám pánikba esve rohant be a szobába. Nem lélegzik, meghalt! -- kiáltotta, és zokogni kezdett. Összefutott a család, mindenki sírt. Velem senki se törődött, és én nagyon magányosnak éreztem magam. Sokkal magányosabbnak, mint a nagyapám…
Gyermekkoromban az egész világomat a nagymamám jelentette. Mamikának hívtam, és őt szerettem a világon a legjobban. Imádtam az illatát, a hangját, a mondatait, minden mozdulatát. Olyan nagy szeretettel vett körül engem, hogy úgy éreztem, míg ő velem van, soha semmi baj nem érhet. Gyakran eleredt az orrom vére, és a vér látványától mindig kétségbe estem. De amint odajött hozzám, nem féltem tovább.
Ő tanított meg mindenre, ami fontos nekem, ami a mai napig a javamra válik. A hétköznapokra, az ünnepekre, az egyszerűségben rejlő szépségre. A tisztességre, őszinteségre, emberségre.
Tizennégy éves voltam, mikor megbetegedett és kórházba vitték. Azt mondták, sárgaság. Meglátogattam, de nem engedtek be hozzá a fertőző osztályra. Csak az ablakon át beszélhettünk. Akkor még nem tudtam, hogy utoljára. Gyönyörű őzbarna szemével szomorúan nézett rám. Azt a tekintetet a mai napig nem felejtettem el. Benne volt a búcsúzás. Annyira szerettem! A sírás fojtogatta a torkomat, és kamasz eszemmel dühös voltam, hogy senki nem hozza őt haza, hogy otthagyják a felnőttek, pedig annyira magányos. Hisz otthon százszor jobb helyen van, mint az idegenek között!
Anyukámmal megígértettem, hogy hazahozzák. Három nap múlva kellett érte menni. De nem tudott hazajönni: éjszaka agyvérzést kapott. Akkor már másodszor. A kórházi ágyon láttam utoljára, messziről, mert nem engedtek oda hozzá. Anyukám azt mondta, nem beszélt, csak azt suttogta: Jó legyél… Jók legyetek…!
Két nap múlva meghalt. Úgy éreztem, fölém szakadt az ég…! Pedig csak véget ért a gyerekkorom.
Ezután hosszú évekig haragudtam a halálra. Mert elvitte tőlem a nagymamámat, akit mindenkinél és mindennél jobban szerettem, és aki a biztonságot, az egész világot jelentette számomra.
Ma már nem haragszom, és nem is félek a haláltól. Pedig sok mindenkit elrabolt mellőlem. Kamaszkorom óta mindenfélét megtanultam már. Azt is, hogy az élet nem ér véget a halállal. Azt is tudom, hogy a gyermekeim nem véletlenül születtek hozzám, és a nagymamám is itt van velem újra. Sok embert régóta ismerek, nemcsak a mostani életünkben köt, kötött bennünket valamilyen módon egymáshoz a sors.
Az élet több annál, mint pár földi év. Azt nem lehet időben mérni. Sok mindent nem tudunk, mi emberek, pedig olyan hetykén viselkedünk, mintha minden titkot megfejtettünk volna már. Holott az élet értelmét sem ismerjük igazán. Hát még a halál rejtelmeit…!
Hozzászólások
Kapcsolódó cikkek
Emberhez méltóan
A minap azt hallottam: amiért az embernek nem kell fizetnie, azt már meg sem becsüli.
2006.11.24.
Találkozások
A keresztény kultúrkörbe nem igazán fér bele a reinkarnáció fogalma, mégis sokakat gondolkodásra késztet, foglalkoztat.
2006.11.14.
Mementó
A temetőben járva az ember számot ad, és óhatatlanul felsajdul benne a kérdés: van-e élet az élet után?
2006.10.31. 3