Csonttörés szimfónia

Puha Andrea  2012.9.13. 4:18

Amikor már minden másként ropog.

Ropogós vagyok. Mióta az eszemet tudom, sose maradhat el a napom hátropogtatás, ízületolajozás, csonthelyrerakás nélkül. Ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag a középkori nyújtópad semmi hozzám képest, mikor kiropogtatom a csontjaimat.

Volt egy szobatársnőm, Bianka, aki ezt nem viselte jól. A szőr felállt hátán, karján, ha megroppant bennem valami. Az elmélete szerint, mikor azt éreztem, hogy kellemesen ropognak bennem a csontok, az olyan hangokkal járt, ami az ő képzeletében csonttörés vízióját, annak minden fajtáját (vérrel, vér nélkül) idézte elő.

Néha megfeledkezve erről, felpattantam az ágyból, kinyújtózkodtam, hogy végigropogtassam az összes csigolyámat, ám Bianka kiguvadt szeme láttán valahol az ötödik csigolyánál megálltam. Eközben ő valószínűleg egy légúti baleset elszenvedője volt.

Néha elfeledkeztem magamról, na.

A napokban a barátom tornázott egy kicsit a szobában, mikor szokatlan hangokra lettem figyelmes. Megint. Pont olyan hang volt, amit én szoktam érezni belül, ha kiroppan valamim.
– Te... ropogsz? – kérdeztem.
– Aha – válaszolta. És roppant még egyet. – Hallod?
– Hallom.

És igazán meg tudtam érteni Biankát.

– De még mindig ropogsz...?
– Nem, nyikorog a parketta.
– Az a parketta nyikorgás?!

Megnyomkodta kicsit a szőnyeget, hallgattam.

Azóta hallom a saját ropogásomat is. Nem ropogtatásnak nevezem már. Inkább Csonttörés szimfóniának.

Hozzászólások

@

Küldés