Önelfogadás
Gyűrögetem a pólóm ujját, megszokott mozdulattal az ujjaim közé vonom az anyagot, mintha fáznék, pedig melegem van.
Huszonöt fok körül jár.
Körülöttem mindenki ujjatlanban flangál, arcuk üde és friss, hajukon átszalad a nyári szellő. Vihorásznak, élvezik a nyarat. Én meg lassan hőgutát kapok. Kiver a víz, legszívesebben letépném magamról a hosszú ujjú felsőt. Mégsem teszem.
Gyerekkoromban még azt hittem, átlagos vagyok. Akkor még semmi bajom nem volt magammal: szerettem a hajam, szerettem élni, úgy éreztem, úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Szerettem a kicsit kisebb, véznább bal kezem. Csak alapiskolában kezdtem előbb észrevenni, hogy más, majd nem is utálni kezdtem, inkább csak szerettem volna leakasztani, eldobni jó messzire. Szégyelltem.
Gyűlöltem a rászegeződő tekinteteket, a szemekben lapuló sajnálkozást, néha döbbenetet, meglepődést. Takargatni kezdtem. Nem játszottam activityt, mert féltem, hogy mutogatni kell. Nem biliárdoztam, mert nem tudtam úgy tartani a dákót, mint a normálisak. Nem csocsóztam, mert ahhoz is két kéz kellett. Pedig imádtam játszani, és tudtam is. Csak máshogy. De nem akartam újra azokat az arcokat és tekinteteket látni, amelyeket már annyiszor láttam.
Emlékszem, nem tudtam kenyeret vágni. Mindig más szelt helyettem. Aztán egyszer nem volt ki vágjon, én meg éhes voltam. Jobb kezembe fogtam a kést, bal könyökömmel lefogtam a kenyeret. Öt perc után ott hevert előttem életem első szelet kenyere. Egyik fele vékony volt, mint a papír, majd átszakadt, a másik fele olyan vastag volt, hogy alig bírtam átharapni. De az én első szelet kenyerem volt!
Egy nyári este Csillebércen ültem a szabad ég alatt. Tizenhat éves voltam. Különösen érzékeny hangulatban leledztem, erőt vett rajtam a fáradtság. Laci, aki ott ült mellettem, és sok dolgot tanított nekem az előtte levő hetekben, kezébe vette a bal kezem. Szétnyitotta a tenyerem, behajlítgatta az ujjaim. Furcsa érzés volt. Emberi. Mintha előtte nem lettem volna az. Talán akkor először gondoltam a kezemre úgy, hogy az az enyém. Talán akkor először nem szégyelltem.
Szándékosan olyan feladatokat vállaltam, amihez két kézre volt szükség. Ha cipekedni kellett, cipekedtem, jöhetett bármi. Poharak, tányérok, székek, asztalok, mikrók. Egy csomó mozgástechnikát fejlesztettem ki, hogy másfél kézzel oldjam meg azt, amit más kettővel. Ha segíteni akartak, visszautasítottam, hacsak tényleg nem bírtam egyedül. Aztán, ha ránéztem lehorzsolt, sajogó karomra, tisztelettel néztem.
Aztán eljött az az idő is, mikor én is rövid ujjúban flangáltam nyáron és felszabadultan. Csak néha- néha érzek pici görcsöt, ha átszalad a karomon egy érdeklődő tekintet, de aztán az is elmúlik. Mert ez is én vagyok. És aki ezt nem tudja elfogadni, nem baj. Lesz más, aki elfogadja.
Hozzászólások
A rovat további cikkei
Hangmás
A hallássérült gyerekek sok esetben másnak érezhetik magukat egészséges társaikkal szemben. (Videóval)
2013.2.19.
Ismétlés
Azt mondják, a történelem ismétli önmagát. Vannak helyek, ahol az emberrel megesnek ugyanazok a dolgok.
2012.9.21.
Kint meg bent
Valami annyira furcsa volt. Több zaj, kevesebb zaj. Több zaj, kevesebb zaj.
2012.9.5. 1
A döntés
Két hét próbahordás után ismét a fül-orr-gégészeten ültem, és patthelyzet volt.
2012.8.21. 2 8
Új hangok
Apu hangja olyan, mint egy medvéé, mondtam, pedig sose hallottam még igazi medvét brummogni.
2012.8.8. 1
Dilemma
„Mellékesen megjegyezném...” Törlés. Fejcsóválás. Homlokdörzsölés. „Egyébként hallássérült vagyok."
2012.3.14. 1 13