Önvizsgálat

Puha Andrea 2011.7.8. 4:17

Beszélgetés. Pluszkilók. Mellméret. Turcsi orr. Bandzsa szem. Széles csípő. Plasztikai sebészet. Totális átváltozás.

Bármi, csak jobb legyen. Aztán egy kérdés: „Te elfogadtad magad?”
El, válaszolom.
Aztán egyedül maradok. Beállok tükör elé és elgondolkozom. Biztos?

Társaságba megyünk a barátommal. Görcsös csomó a gyomromban. Vért fogok izzadni!
Az Akácfa Sörözőben vágni lehet a füstöt, zaj van és tömegnyomor. Ezzel egyébként semmi bajom, ha olyan emberrel megyek, akinek annyira ismerem a szájmozgását, hogy profilból is leolvasom róla a szavakat. Na, meg őt is annyira ismerem, hogy kitalálom minden gondolatát. Más dolog, ha újakkal találkozom, ráadásul, ha még be is szeretnék náluk vágódni. A barátom miatt, persze.

– Szia! – mosolygok újdonsült ismerősömre, miközben zakatol az agyam. – Ne kérdezz, ne kérdezz, még ne! – És így kezelek le mindenkivel. Őszinte kérlekneismerjfélre-mosollyal, és fájdalmas, kétségbeesett érzéscsomóval a gyomromban.
Leülünk. Öten vagyunk. Beindul a társalgás. Ismerik egymást, látszik. Ezt még szavak nélkül is meg tudom állapítani. Figyelek.
– ...azt mondta ...szerintem nem lesz... – olvasom le az első félszavakat az egyik lány szájáról. Az egyik mellettem ülőnek mondja. Mikor úgy érzem, befejezte, oldalra kapom a fejem.
Mennyi értékes elpazarolt másodperc!
– ...ja – válaszol neki a srác, és már a másik beszél.
Egy ideig macska-egér játékot űznek velem a szavak, a nyakam begörcsöl, elmegy a kedvem.
Csocsózni mennek, ketten maradunk egy sráccal. Megkönnyebbülök. Kérdez, felelek, néha visszakérdezek. Az még belefér. Aztán belelkesülök, Franciaországról van szó. Ömlik a mondanivaló belőlem is, aztán azon kapom magam, hogy furcsán néznek rám.
Francba! Túl hangos voltam!
Mire igazán elvörösödnék, mindenki visszajön az asztalhoz. Kedveskedés, mindenrendbenvanszívem-mosoly, bólintás, persze. Hallgatok. Úgy érzem, mintha megmásztam volna a Himaláját.

– Te elfogadtad magad? – vágja a képembe a kérdést a tükörképem megint.
– El! – ripakodok rá. Csak besokallok néha – sóhajtom.

Ez független az elfogadástól. Ez maga az élet. Ezek olyan dolgok, amelyek a mindennapjaimhoz tartoznak. Ettől még szeretni fogom magam, nem fog érdekelni mások véleménye. Kiállok magam mellett bármilyen helyzetben. Ismerem a korlátaimat és tiszteletben tartom őket.

És sokszor azt veszem észre, hogy előbb aggódok a kilóim miatt, minthogy ezen keseregjek.