Személyi körítés

Huszár Ágnes  2011.2.25. 6:26

Minden ember kialakítja az életterét. Fizikai és materiális értelemben egy jól behatárolható háromdimenziós teret...

...amelyben általában a létezéséhez szükséges tárgyakat és a komfortérzetét biztosító dolgokat halmozza fel. A mai lehetőségek mellet, amikor szinte minden pillanatok alatt beszerezhető, ez a világban való berendezkedésnek a könnyebbik része.

De mi történik akkor, ha az ember valamiben akadályozott? Látássérült, hallássérült vagy mozgásában akadályozott személy, aki szintén jól akarja magát érezni a saját életterében. Ekkor lépnek képbe a többiek, vagyis a társadalom azon tagjai, akik ép látásuk, hallásuk és mozgásszerveiknek köszönhetően akadálymentesen közlekednek a világban. Életük komfortérzete nem korlátozódik szinte semmilyen körülmények között, ezért nehezen élik bele magukat az akadályozott embertársaik helyzetébe. Ha erre mégis képesek, akkor is csak elméletileg tehetik meg – érthető módon.

Elmélet és gyakorlat között hatalmas szakadékként tátong az a különbség, amit az átlagos, ép látású, hallású és mozgású személy adottságainál – vagyis egészségénél – fogva nem képes felfogni, értelmezni, a beleélés képességét már nem is említve. A társadalom átlagos tagjai távolról látják az akadályozott emberek életét, és a köztük lévő távolság és a személyes megtapasztalás hiánya miatt gyakran rosszul értelmezik a látássérült, a hallássérült, a mozgássérült emberek pillanatnyi helyzetét.
Az átlagos emberek tömege közvetett vagy néha közvetlen módon mégis része egy fogyatékossággal élő ember életének. Az akadályozott embernek mássága miatt bizony szembesülnie kell azoknak a reakcióival, akikhez tulajdonképpen semmi köze nincs. Ha az ember két egészséges lábán járva megy végig a főutcán, vagy nincs szüksége fehér botra a városban való közlekedéshez, ki figyel fel rá? Ha fehér bot van a kezében, kerekes székben gurul a járdán, vagy az arcán felismerhető valamilyen értelmi fogyatékossággal járó állapot fizikai jele, ki figyel fel rá?
Személyi környezetünk is része az életterünknek, és nagymértékben befolyásolja az életmódunkat. Az ember életének társadalmi körítéséhez tartozik a szomszéd, a postás, a hivatalnok, az idős nyugdíjas, a fiatal gyermek, az átlagos utcai ember, az ismerős ismerősének ismerőse.

Az akadályozott emberrel a szomszédja ugyan egy lakóházban él, mégsem szorosan egy élettérben vagy személyi közegben zajlanak a mindennapjai. Egymás közelében élnek, az egészséges szomszéd akár mindennap látja fogyatékossággal élő lakótársát, mégsem tudja a sérült személy szempontjából helyesen megítélni az akadályozott ember aktuális élethelyzetét. Gyakran helytelenül ítél, és természetszerűleg a saját helyzetéből kiindulva reagál az akadályozott tárgyi környezetében tett változtatásokra.

Amikor a kerekes székben élő – nagyon reálisan gondolkodó és önálló életre törekvő – barátommal egy földszinti lakásba költöztünk, két lépcsőfok választotta el őt a lépcsőház bejáratánál az akadálytalan közlekedés lehetőségétől. A lakóházban (nem csak a mi lépcsőházunkban) élő leendő szomszédainktól beleegyező aláírásokat kellett gyűjtenünk a bejárathoz épülő rámpa lerakásához. Az aláírások gyűjtése pár nappal a rámpa épülése előtt és a rámpa építésének napján történt. Minden szomszéd készségesen aláírta a papírt, és körítésként mindenki szóban más-más javaslattal, hozzászólással kísérte az aláírást. Az egyik szomszédasszony azt javasolta, hogy ne a bejáratnál épüljön a rámpa, hanem a lakóház másik oldalán, a lakásunk régi balkonbejárata felől, ahol akkor már a konyhaablak volt. Ugyanis az előző lakók a balkont beépítették, így a konyha részévé vált, a balkonajtó helyére pedig ablak került. Természetesen és logikusan ez egyáltalán nem jutott a mi eszünkbe, hiszen ki akarná azt a (nem biztonságos) helyzetet az életterében, hogy a konyhába lépjen egyenesen az utcáról. Hümmögtem egyet és azt gondoltam magamban, hogy aki kerekes székben él, az alkudjon meg mindenféle pótmegoldásokkal?

Az aláírásokat gyűjtve, megkértem az egyik fiatalos, értelmes gondolkodású szomszédasszonyunkat is, hogy egyezzen bele a rámpa építésébe. Ekkor már nagyban folytak a munkálatok, őt csak aznap tudtam utolérni. Ez a hölgy visszakérdezett: miért kellene most a beleegyezése, ha már épül a rámpa? Itt is csak mosolyogtam egyet, mert a hölgy már írta is alá a papírt, miközben megjegyezte, hogy: „Reméljük, nekünk, bicikliseknek is hasznunkra lesz ez a rámpa.” Abban a pillanatban nem is tudtam reagálni erre a megjegyzésre, örültem annak, hogy az utolsó szükséges aláírást is begyűjtöttem.

Később ötlött fel bennem, hogy a fiatalos szomszédasszony a biciklijét a két lépcsőfokon keresztül is felcipelheti a lépcsőházba, és beteheti a közös földszinti pincébe. Nagyon természetesen adott, hogy van választási lehetősége. A barátom viszont egyáltalán nem tudna kimozdulni a házból a rámpa nélkül. Egyáltalán nem. És ebben nincs választási lehetősége, nem lehet kigondolni más módját annak, hogy ő elhagyhassa a házat bevásárláskor, hivatalos ügyek intézésekor, barátokkal való találkozáskor.

Ez a szomszédunkban élő hölgy is, az átlagos emberek tömegéből kikandikálva, életünk személyi körítésének részeként, az adott helyzetet rosszul értelmezve reagált. Egy mozgásában akadályozott ember közelében él, mégis kívülállóként látja a kerekes székes barátom mozgásának lehetőségeit, a lakásból való kimozdulásának egyetlen lehetőségét.

Vannak helyzetek, amikor nincs és nincs választási lehetőség, és nem kell megalkudni a pótmegoldásokkal! Minden ember tárgyi és személyi életterét, a lehetőségekhez mérten, adottságait (esetleges akadályozottságát) figyelembe véve, igényeihez megfelelően, méltányosan kell kialakítani. A fogyatékossággal élő, a társadalom kisebb részét alkotó személyeknek és az ép, egészséges többségnek is állandóan, minden körülmények között gyakorolnia kell az emberi méltóság tiszteletben tartását. Elsősorban emberek vagyunk ugyanazokkal az emberi jogokkal. És pont!

Ebben nincs megalkuvás vagy választási lehetőség!

Hozzászólások

@

Küldés