Zajdallam

Puha Andrea 2011.12.26. 9:39

Meghallják, rezzentem össze ijedten, mikor leraktam a talpam a szőnyegre.

Sörtéi zizegő mozgásba kezdtek, összedörzsölődtek újra és újra. A mozgás végigrezdült a lábamon, a térdemen, combomon, aztán a csípőmnél elillant. Gyorsan körbenéztem, de apu szeme csukva maradt, anyu sem mozdult. Furcsa. Levegőt sem mertem venni, minden olyan szörnyen zajos volt, mintha csak egy teáskannába zárva visszhangozna minden.

Egész évben képes lettem volna délig fészkelni az ágyban lábam közé húzott takaróval, míg egy nap arra nem keltem volna, hogy ágy vagyok magam is. De a karácsony reggel kivétel volt.

Máskor vérre menő harcot vívtam volna a paplanért, tíz körömmel kapaszkodva belé, meg a lábaimmal, vicsorítva, halálkomoly sértettséggel, gyűlölettel, hogy nekem fel kell kelnem. Igazi vadmacskaként támadtam bárkire, aki kora reggel be merészelte engedni a takaróm alá a csípős téli hideget.

De ma reggel nyitott szemmel feküdtem a piros kihúzott kanapén, mozdulatlanul, a nappali ajtaját bámulva. Anyu még aludt mellettem, apu szintén a szemközti ágyon, csak én figyeltem a fehér ajtót. Mintha csak bűvölt volna, hogy induljak el, érjek hozzá, tépjem fel, gázoljak át rajta. Az oldalam kezdett zsibbadni, jól esett volna, ha a hátamra gördülök, mégis úgy maradtam. Féltem, a mozdulattól felkel mindenki, és ők is elmennek.

Előző este annyira készültem! Kivettük a sarokból a fotelt, onnan, ahol a karácsonyfa szokott állni mindig, hogy legalább annyival kevesebb munkájuk legyen nekik. Elővettem egy tábla csokit, odatettem a földre, a fa helyére, hogy biztosan megtalálják, ha megéheznek. Hogy tudják, az nekik lett odatéve. Meg azért, hogy biztosan egyenek belőle, hogy tudjam, tényleg itt voltak. Az angyalok.

Nálunk az angyalok díszítették a fát. Éjjel szállnak házról házra, mesélte anyu, és mindenhová elviszik a fenyőt, a díszeket, és feldíszítik. Hozzánk mindig ugyanazt a fát hozták, a mi karácsonyfánkat, a vékonyat, de szépet, gyönyörű gömbökkel és a csillagokkal, amit mindig becsavartam, míg bírta az aranycérna, majd elengedtem, és figyeltem, ahogyan forog. Csillogott az égők fényében, én meg belesüppedtem a zöld huzatú fotelbe. Egyre nehezebbé váltak a pilláim, mézeskalács-figurák úsztak be elém, az meg csak forgott, kis aranypontokat szórva az arcomra, olyan szépen, olyan szelíden, mégis vibrálóan, hogy magába foglalta az egész karácsonyt.

Óvatosan félretoltam a takarót, és fel nem foghattam, miért nem kelnek fel rá. Az anyag súrlódását éreztem a gerincemben, hangosan zengett a térdemtől a nyakszirtemig. Aztán felálltam. A térdem reccsent egyet, mintha kipukkant volna egy buborék a két csont közt. Aztán nyelnem kellett ijedtemben, és a gégém mocorogva fel- és lemozdult, nyöszörgősen, mint ahogyan a nyolcvanéves nénik állnak fel a padról, és egyre jobban kiakadtam, hogy vannak emberek, akik ebben a zajban aludni tudnak.

Elindultam az ajtó felé, a szőnyeg susogott a lábujjaim alatt, a térdem nyikorgott, egész testem zsivajgott a rezgésektől, a zajoktól, és valahogy mégis elértem a kilincshez anélkül, hogy észrevették volna. Csuklómban éreztem, ahogyan sír a kilincs. Rettenetesen hangos volt! Bokámba beleszúrt a küszöb sóhaja. Beléptem.

Ott volt a fa! Rajta volt a kedvenc aranycérnás csillagom, a kék madarak, a hópihék. Csillogott az egész, és megtaláltam a csokit is, leharapott sarokkal, angyalfog-nyomokkal. Leültem a fa elé, néztem, végigjárattam rajta a szemem, lassan, türelmesen, a régen látott díszeket keresve. Minden dísz forgott kicsit, mintha szellő lengené körbe az egészet. A fények villódzva, selymesen ragyogtak, néha lágyan, néha kacérabban, s ez a mozgás valami lélekig hatoló dallamot játszott. Ültem a fa alatt és hallgattam ezt a fény- és mozgásdallamot.

Közben a rádióból szólt a csendes éj egy olyan frekvencián, amiből nem hallottam semmit.