Felelősség

Vég Erzsébet  2007.7.8. 18:23

E havi témánk kapcsán a házi kedvencekkel kapcsolatos felelősségről szeretnék írni.

Hogy miért? Egyrészt, mert a mi kisvárosunk hemzseg a kóbor kutyáktól -- és ez ugye nem a kutyák hibája, hanem az állítólagos gazdiké. Már biciklizni is csak félve merek elindulni, a gyerekekkel meg pláne nem szeretek közlekedni a városhatáron túli kerékpárúton. Rémisztő a kép és úgy tudom, befogni, vagy menhelyen tartani a kutyákat legalább annyiba kerül, mint elaltatni a nemkívánatos négylábút. Hogy a szaporulat kiküszöbölhető vagy megállítható volna? Tény. Erről a helyi állatorvos is nyilatkozott az újságnak, de azt hiszem süket fülekre talált. Igaz, az oltóanyag nem olcsó és csak bizonyos időre ad védettséget a szukának, nem örökre.

Azt mondják, egy gyerek bizonyos kor után szívesen tartana kutyát-macskát-papagájt, stb. Ezzel jól meg lehet alapozni a felelősségtudatot. Rendben van, majd ha az enyémek szeretnének, elbeszélgetünk róla. De mi van azokkal a gyerekekkel, akiknek a szülei sem felelősségtudók? Például, állítólagos szeretetből, húsvétkor megajándékozzák egy élő nyuszival a csemetét, hadd nyúzza pár napig, és amikor ráun, kidobják…

Bevallom, egy darabig még nem szeretnék se kutyát, se macskát, se galambot, se semmit. Pedig szeretem az állatokat. Pont ezért gondolom, hogy alkalmatlan lennék a feladatra. Pillanatnyilag ugyanis a gyerekek és a háztartás kötik le minden energiámat (magamra és a páromra sem mindig marad), tehát nem férne bele egy plusz élőlény, akit etetni, néha fürdetni, oltásra vinni, házát, edényét takarítani, stb. kell. Számomra ugyanis ebből is áll a kutyatartás, nem csak abból, hogy milyen jó, ha az eb a kapuban farkcsóválva vár.

Hogy miért írom mindezt? Mert nekünk is volt két gyönyörű, okos magyar vizslánk. Az egyik akkor került hozzánk, amikor megtudtam, hogy a fiammal várandós vagyok. Hathetes volt a kutyus, én meg pont annyi idős terhes. Imádtam a kiskutyát, olyannyira, hogy én, aki borzasztóan elleneztem minden élőlény házban való tartózkodását (az emberen kívül --természetesen) beengedtem a kutyát magam mellé az ágyba. Ráadásul háromóránként keltem vele pisilni, inni, stb.

Aztán a kutya megnőtt, és bár még mindig aranyos volt, egyéb okok miatt nem tudtam annyit és úgy foglalkozni vele (sajnos a párom sem, pedig ő a nagy „kutyabolond”), ahogy azt kellene egy ilyen természetű kutyával. Unatkozott, elszemtelenedett, több dolgom volt vele majdnem, mint a gyerekkel, szóval kicsit haragudtam rá. Ennek ellenére nem akartam volna neki rosszat, mégis elkóborolt. Egy nagyon szeles napon úgy esett, hogy a szél kinyitotta a nagykaput és mindkét kutya elment. Azóta sem láttuk. Csak remélni tudom, hogy jobb gazdához kerültek, mint mi voltunk! Megérdemlik, mert aranyosak, szeretni valók voltak.

Anyukám mindig ódzkodott a kutyatartástól. Engem is sokat szekált emiatt. Nagyon zavart, de egy dologban igazat adok neki. Ha valaki érzi, hogy nem szereti, nem akarja, vagy nem tudja megfelelően ellátni, ne tartson semmilyen állatot! Mert vagy méltó módon érdemes tartani, vagy sehogy!

Hozzászólások

@

Küldés