Emberi habos kakaó

Palkó Emese  2015.3.2. 2:37

Nem fontos a lány neve. Nem fontos a férfié sem. A lány nevet adott a férfi kutyájának, de csak magában.

Ebben a történetben nem játszik főszerepet a párbeszéd, ebben a történetben az emberségé a főszerep. És az érzésé, amit a lány érez, amikor hétköznap reggel megpillantja a férfit és a kutyát a megállóban. Ilyenkor elfogja a vágy, hogy megmentse őket, hogy segítsen rajtuk.

Hétköznap reggelente találkoznak a buszmegállóban. A férfi hajléktalan, a kutya a társa. A lány konvencionális keretek között éli az életét, dolgozni megy, a férfi koldulni indul.

Egyikőjük sem emlékszik már arra, mióta váltak egymás életének reggeli rutinjává, de tény, hogy jó ideje elmaradhatatlanok ezek a találkozások. Olyan, mint a lány korai habos kakaójában a tej: nélkülözhetetlen. Soha nem beszélgetnek sokat. Soha nem időznek egymás társaságában pár percnél többet. Mégis mindketten tudják, hogy szükségük van egymásra, szükségük van ezekre a percekre.

A kutyával kezdődött minden, hónapokkal ezelőtt, talán egy éve, amikor az egyik borongós reggelen a lány megpillantotta a férfit és a kutyát a buszmegállóban. Ott ültek, a megállótól kicsit messzebb, oldalt, szerényen félrehúzódva, szinte meghunyászkodva, maguk elé bámulva. Fel sem tekintve, kerülve az emberekkel minden nemű szemkontaktust. Csak ültek ott csüggedten, semmire sem számítva.
Ekkor lépett oda hozzájuk a lány. Köszönt, és szinte azonnal elkezdett játszani a kutyával. Imádja az állatokat. Nem kérdés, hogy a kutya hozta össze ezt a különös „viszonyt” kettejük közt. Több busz is elment, amíg simogatta az állatot, és közben próbált valami igazán személytelen dologról társalgást indítani. Semmi sem jutott az eszébe. Így a kutya körül forgott minden, és ez így is maradt. Mielőtt elindult, odanyomott a férfi kezébe egy ezrest és szép napot kívánt. A férfi nem hitt a szemének, vissza akarta adni a pénzt, mondván ezt nem fogadhatja el. A lány csak mosolygott és annyit mondott, tegye csak el.

Ő sem értette saját magát. Nem szokott ennyit adni egy hajléktalannak. No, nem azért, mert olyan zsugori volna, de tény, hogy nem keres annyit, amennyiből pont kijönne a hónap végére. Tudta, hogy hiányozni fog az a pénz, de valahogy nem érdekelte. Megfogta őt a férfi és a kis állat.

Azóta is mindennapi rutinjuk részévé vált a reggeli kötelező kör eljátszása. A férfi eljátssza, hogy meglepődik, mikor a lány ráköszön. A lány úgy csinál, mintha nem tudná, hogy csak rá várnak. A kutya pedig a hónapok alatt elkezdett valóban kötődni a lányhoz, érzi, hogy jót akar. Veszettül megörül, amikor megpillantja, és farkcsóválással, ugrándozással ad hangot boldogságának.

Valami megmagyarázhatatlan kapocs köti össze őket, ami nem sajnálat és nem is szavak végett vált értékessé számukra. Ezek a reggeli intermezzók nem csak nekik lettek furcsán megszokottak, hanem a hajnali munkába induló utazó törzsközönségnek is. Látszik rajtuk, hogy nem értik, miért időzik perceket egy lány egy hajléktalannal és a kutyájával, s miért nyom papírpénzt távozáskor a férfi kezébe. Megrökönyödve, csodálkozva méregetik őket. Amikor elbúcsúznak, a megállóban várók, mindig hosszan nézegetik maguknak a lányt, s láthatóan keresik a miértet. Ám ez őt cseppet sem érdekli. Nincs miértje, csak embersége van.

Az ő reggele most már így teljes, mint a habos kakaó a tejjel.

Hozzászólások

@

Küldés