A balsorsú isten 1.

Francis W. Scott  2007.10.21. 20:10

Már létezett a világ, a Nap, a Hold, a csillagok, az éjjelek és nappalok.

Már folyók hálózták be a Földet, erdők, mezők tarkították. Már élt az ember, és néhány állat is létezett, amikor Halek, a nyughatatlan, fiatal isten észbe kapott: a többiek már mindnyájan teremtettek valamit, csupán ő lóg ki a sorból. A többi isten nyugodtan fekhet felhőágyán, és pihenésként szemlélheti teremtése virágát.
– Az elején még könnyű lett volna – nyugtatta magát. – De most mit tegyek? Mit tudok én megteremteni, amivel a többiek mellé kerülhetne a nevem?

Így töprengett, nyugtatta magát, mígnem egyszer isteni szikra világosította meg elméjét:
– Hát persze! A legcsodálatosabb teremtmény az ember! Teremtek egy népet, mely sokkal hatalmasabb az embernél, sokkal erősebb és sokkal többet ér nála!

Így aztán Halek dolgozni kezdett. Éjt nappallá téve dolgozott teremtményén, hogy aztán a legnagyobbak közé sorolják nevét. Először az ember mintájára megalkotta a testet. Egy törzset, két lábat, két kezet és egy formás fejet készített rá. Aztán szőrzetet, izmokat, csontokat. A teremtménye ember formájú volt, bár sokkal hatalmasabb nála. Végül Halek megalkotta az agyat is, viszont ez majdnem ugyanakkora lett, mint az emberé. Sajnos erre már nem ügyelt annyira, mint a hatalmas testre: értelemből véletlenül csak fél adagot, lustaságból viszont dupla adagot töltött bele. A szeretetet és az együttérzést pedig teljesen kifelejtette. Jó párszor lebukott a nap a nyugati láthatáron, és feljött a keletin, mire Halek kész lett a művével.
– Termeténél fogva óriásnak nevezem el – gondolta, önelégült mosollyal arcán. – Sokkal jobb lett az embernél! – és már hozzá is fogott a következőhöz.

Amikor a huszadik is kész lett, egy szép területet választott ki nekik a Földön. Tíz házat teremtett nekik, melléjük pedig termőföldeket. Minden házba egy nőt és egy férfit helyezett. Amikor végre mindennel készen lett, boldogan keltette életre az óriásokat, és csendben figyelte fejlődésüket. Az óriások először jól éltek az ember szomszédságában. Megismerkedtek környezetükkel, a termőfölddel, a kevés állattal, mely az ő földjükön bóklászott. Befogták az állatokat, hogy dolgozzanak nekik, etetni viszont lusták voltak. Így a szerencsétlen párák lassan mind éhen haltak. Az óriások először megpróbálták megművelni a termőföldet, de ezt is abbahagyták, mert lusták voltak ahhoz, hogy dolgozzanak. Csak feküdtek egész nap. A gondok aztán ott folytatódtak, hogy elfelejtették, melyik a saját házuk és melyik a saját asszonyuk. Ezért aztán minden nap máshova mentek haza, és rendszertelenül, egymás asszonyával háltak. Mivel az óriások hamar kölykeztek, nemsokára rengetegen lettek. És mivel új házak építésére is lusták voltak, Halek boldogan teremtett nekik lakhelyeket.

Aztán az óriások rájöttek, hogy sokkal erősebbek az embereknél, és nem kell félniük tőlük. Így történt aztán, hogy éjjelenként eljártak az emberek földjére juhot, tehenet, disznót, lovat lopni, hogy ne haljanak éhen. Az emberek pedig nem tudták, hogy állataik hova tűnnek az éj leple alatt. Az óriásokra egy percig sem gyanakodtak, hiszen azokat jámbor, félénk, kedves teremtményeknek ismerték. Végül elfogadták azt a magyarázatot, hogy az állatok feláldozzák magukat az istenüknek, és ezért ők igazán nem lehetnek bosszúsak.

Haleknek kevésbé tetszett az óriások viselkedése, ezért megtiltotta nekik, hogy továbbra is lopjanak az emberektől. Megparancsolta, hogy saját kezükkel dolgozzanak meg azért, amit megesznek. Az óriások egy ideig dolgoztak ímmel-ámmal, de hamar megunták. El is felejtették Halek intelmét, és újra lopni kezdtek az emberektől. Az isten erre felháborodott, és földjüket, ahol éltek, csupa kővé változtatta, útjaikat kaviccsal szórta tele. Országuk fölé pedig fekete felhőket bocsátott, hogy ha ezen túl az óriások akarnák is, ne tudjanak semmit sem megművelni. Az óriások országában többé egy fűcsomócska sem nőtt.

A gigantikus lényeket csupán a fekete felhők zavarták, így hát még többet töltöttek az emberek napsütötte földjein, és még több jószágot loptak. Csak aludni jártak haza.

Egyszer aztán egy ember meglátta, amint az egyik óriás épp vinni akarja legszebb lovát. Megijedt, hogy elveszítheti kedvenc hátasát, és hangosan veszekedni kezdett az óriással. Az megelégelte az ember kiabálását, és mérgében elkapta, majd megette az embert. Itt kezdődtek a további gondok. Halek, amint megtudta, mi történt, éktelen haragra gerjedt, és elpusztította az óriások összes házát és épületét. Csak a puszta, köves talajt és a fekete felhőket hagyta nekik.

Az óriások, ahelyett, hogy kiengesztelték volna Haleket, még többet jártak az emberekhez, de most már őket is pusztították. Rájöttek, hogy milyen ízletes az ember húsa. Halek pedig rájött arra, hogy milyen szörnyeket teremtett. Lusták, buták és vérszomjasak. Bármennyire is rosszul esett neki, döntenie kellet az óriások sorsáról. Legközelebb aztán, amikor teremtményei visszatértek hazájukba aludni, Halek mindnyájukat sziklává változtatta, országukat pedig átokkal zárta körül: ha valaha is felébrednének örök álmukból, ne tudják átlépni országuk határát.

Így lett az óriások földjéből Sziklaország, és így lettek ők maguk saját országuk sziklái.

(Folytatjuk)

Hozzászólások

@

Küldés