A part

Madarász Ildikó  2009.7.29. 7:43

Láttad magadat annak a személynek a szemén keresztül, akivé válni szeretnél?

Mi biztosan beszélgetnénk.

A jelenlegi énem elkezdene faggatózni, s a jövőbeni énem kedvesen mosolyogva, először csak hallgatna. Hallgatná a régi életét, a régi kérdéseit, a régi vágyait. Látná a régi énem szemében a kíváncsiságot, a megoldást a képletre, az azonnali tudás szomját.

Magam vagyok magammal.

Elfogyott a kérdés, feltettem valamennyit. Már kissé haragos vagyok a saját, számomra lassan gúnyossá vált mosolyom miatt, amit a saját arcomon látok. Ki ismerne jobban, mint én önmagamat? – hallgatom a fejemben a saját hangomat, de lassan ráébredek, hogy a hangok kívülről ütköznek a fejembe.

Megszólítottam önmagam.

Azt hittem ismerlek. A jót is és a rosszat is. Olyan jó érzés volt! Tudtam mindenre a saját válaszom, tudtam, hogy mit fogok érezni minden szituációban, tudtam a hibáimat, ismertem a korlátaimat, amiket megtanultam kezelni, esetleg jól titkolni, akár magam előtt is.

De az álmok nem hazudnak! Az álmaid te magad vagy! Csupaszon. Álmodban nemet mondasz igen helyett, álmodban jobbra indulsz bal helyett, álmodban isten vagy. Válj istenné nappal is! Most mosolygok magamra, s ha hinnék magamnak, akkor biztosan a mikéntjén gondolkodnék... De még nem hiszek, csak játszom a gondolattal.

Menjünk a partra!

Elindulunk.

Már érezem a hűs morajt. Emlékek ezrei törnek fel. Folyamatosan megtanított ez a hely álmodni, mesélni. Innen indult minden, s ide érkezik.

Tégy egész életedben úgy, gondold az életedet úgy, mintha mindig itt lennél! Halj bele, amibe meg kell halnod, aztán szüless újjá, s ne gondolj többé halott testedre, ne készíts totemet, ne hordj rá virágot, ne ápolgasd, ne öntözgesd, ne fájjon, ne sirasd folyton! Csak halj bele, akkor tudsz újjászületni! Akkor megszületik az ÉN! Minél később halsz, én annál később születek! De látod, itt vagyok, tehát meghaltál!

A rejtélyesség útvesztőjének tűnhet, de hihetetlenül egyszerű. Higgy magadnak, higgy nekem, s jutalmad: a halálod s életed. A Te életed. Az életünk.

Ekkorra már magam vagyok. Egyedül! Az a másvalaki eltűnt a habokban, még egyszer pajkosan visszanézett, fújt felém egy szivárványszínű buborékot, és a ködbe veszett. A buborékban megint csak magam látom, csodálkozó, tágra nyílt szemekkel, s mikor az orromhoz ér, kipukkad, semmivé válik.

Hazaindulok. Tanácstalan vagyok. Útközben istenségemre gondolok, a választás függetlenségére, a szabad akaratomra, a lényemre a világ közepén.

Hinnem kéne önmagamnak! Hinnem kéne önmagamban!

Nem csak egy képzelt jövőt dédelgetni, s várni egy külső jobb kezet, aki elkísér, vagy odavezet, aki megmutat, hanem el kéne már indulnom egyedül. Nem félni a következményektől, nem tartani a kudarctól, nem folyton a „mi lenne ha” érzést hurcolni magamban.

Mert tetszik nekem az a képzeletbeli én. Csak tudnám, hogy varázsoltam az elégedett, szelíd mosolyt az arcomra! Talán ezzel a pár sorral kezdődött…

Hozzászólások

@

Küldés