Csak egy kép

Puha Andrea  2009.12.24. 14:00

Megállt a kép előtt. Csendesen elmerült benne. Fehér lapon fekete négyzet, a feketeségben apró, fehér pöttyök szerteszórva.

Lassan lehunyta a szemét, majd újra felnyitotta. Pislogott kettő szaporát. Nyelnie kellett. Érezte, ahogy futkos a levegő a torkán. Megnyalta a száját. Kiszáradt. Vizslatta a kis pöttyöket, húzta a kép befele. Olyan volt…
Olyan volt… mint télen a tökéletesen csillagtalan égbolt. Csak állt a ház előtt, és nézett felfele. Csillagokra vágyott, de nem volt egy sem. Csalódottan kifújta a száján a levegőt. Pára kavargott előtte. Hideg volt. Összehúzta a kabátját, és szorosan átkarolta magát. Lehajtotta a fejét, állát belefúrta a sáljába. Élvezte, ahogy az álla bizseregni kezd a melegtől, csukott szemmel figyelte, ahogy harcba kezd a bőrén a hideg és a meleg.
– Egyedül?
Felkapta a fejét, torkába belemart a hideg foga. Zöld szemei belefúródtak a fiú kávészínű barnaságába.
– Aha. – rázta meg magát, ahogy a hideg leszaladt a nyakán a kabát alá. – Kijöttem egy kicsit. Kis szúrást érzett a jobb csípőjében, a másik lábára helyezte a súlyát. Kezeit a zsebébe süllyesztette, felhúzta a vállait, majd a környéket kezdte pásztázni. Kopár volt minden. Meztelenül álltak a fák, a levegő megdermedt az ágak között. Sötétség volt mindenütt. Érzékelte, hogy a fiú mellé áll. Hagyta.
– Fáj még?
A szeme sarkából a fiúra nézett, majd tovasiklott a tekintete. Gondolkozott. Hirtelen hűvös csókokat érzett az arcán. Hullani kezdett a hó. Égnek emelte az arcát.
– Azt mondom magamnak, hogy nem – kezdte tétován. Lenézett a nyitott tenyerére, látta, ahogy lustán elterülnek és szétolvadnak rajta a hópelyhek.
– De?
– És úgy is van – nézett rá hirtelen a fiúra. Érezte, hangja kicsit magasabbra sikeredett, mint ahogy akarta. Rémülten verdesett a szíve. Elárulta magát. Végigsiklott a tekintete a srác barna haján, amit őszesre festett a hó, a szempilláján, ahol fáradt kétségbeesetten haldokoltak a pelyhek. Mosolyogni kezdett.
– Mi olyan vicces? – gomolygott a pára a srác szája előtt.
– Csupa hó vagy.
Odalépett hozzá, beletúrt a hajába, lerázta róla a havat. Kis ideig megpihent a tekintete az összképen, majd ismét felkínálta az arcát a hózuhatagnak.
– Azért néha érzem a szívemben, hogy szaggat.
Szótlanul álltak. Néztek felfelé. Valahol megrepedt egy fal. Hosszan, és recsegve. Sírva felnyögtek a téglák.
– Ez olyan szép – lehelte az egyikük.
– Az, nincsenek csillagok, de a hótól olyan, mintha lennének.
– Elmúlik majd, tudod?
Egyre nagyobb pelyhekbe hullott alá a fehérség.
– Húz befelé. Nem érzed?
– Aha. Mintha szállnál…
– Szeretnék repülni!
– Merre?
– Csak úgy. Céltalanul. De félek, hogy egyszer csak leesek.
– Majd elkaplak.
Csend. A jéghideg, fehér bőrön forró könnycsepp szaladt végig.
– Köszönöm.
Lent a kabátok mellett az erős kéz megszorította a törékeny fehéret. Fent a szemük előtt elterült a tökéletesen csillagtalan égbolt. Havazott megállás nélkül. Hullott a hó, és olyan volt, mintha csillagok lettek volna. Csak álltak, mint két hóember.

– Kérem. Már zárunk.
– Hogy? Ja, igen. Bocsánat.
Sebes mozdulatok. Kabát. Táska.
– Ennyire tetszett?
– Ühüm.
– Hiszen csak fekete négyzet, fehér pöttyökkel.
Fagyás. Lassuló test. Felszaladó szemöldök.
– De hiszen olyan, mint a hóesés! Mint amikor állsz a havazásban, felnézel, és az arcodba zúdul. Mikor úgy érzed, hogy hív felfelé és szállnál. Könnyűnek érzed magad, látod, hogy nincsenek csillagok, de a pelyhek elhitetik veled, hogy vannak... és...
Elhallgatott. Elhallgatta a megrökönyödött arc. Megbántottan hátrálni kezdett, majd sebes léptekkel kifordult az ajtón. Kattant a kilincs. A fa fához koppant és csend lett. Kopogott a cipő sarka a parkettán, majd valahol a kép előtt elhalt a hang. A nő kíváncsian méregetni kezdte a képet, hosszan, mélyrehatóan. Nem talált benne semmit. Csak fehér alapon fekete négyzet, fehér pöttyökkel.
– Badarság!
Felöltözött, leoltotta a villanyt, és bezárt.

Hozzászólások

@

Küldés