Mosolygó alma és csengő barack

Nagy Erika  2009.10.26. 6:02

Ülünk a meleg szobában, élvezve a kandallóban pattogó tűz fényeit, én olvasok, az unokám a számítógépen játszik.

Ritka pillanat, mármint az, hogy van idő pihenni. Vasárnap az egyetlen nap, amikor ezt megtehetem. Meg azt is, hogy egy óra alatt hétszer kérdezzem meg Vikitől, mit szeretne enni. A válasz hétszer volt ugyanaz: gyümölcsöt. Nem éppen ezt szerettem volna hallani, de már annak is örültem, hogy hajlandóságot mutat arra, hogy valamit a szájába vegyen. S gyümölcsöt enni szinte kötelező ebben az időszakban.

Nosztalgiáztam. Annak okán, hogy a gyümölcsről eszembe jutott a régi szép idő, amikor még úgy tároltuk az almát, hogy csillogósra törölgettük, s a szekrény tetejére raktuk, élvezve ezután a csodálatos illatot, amit árasztott, no meg a látványt, ami elmondhatatlanul nyugtató hatással bírt. Esténként addig nézegettük, és számoltuk, amíg álom nem jött a szemünkre. A körtét pedig a padláson tárolt árpával teli zsákokban érleltük. Soha nem értettem, miért kellett oda rakni, csak azt, hogy kis idő elteltével olyan lakmározást folytattunk belőle, hogy még most is összefut a nyál a számban, ha rágondolok. Abban az időben nem voltak déligyümölcsök, azaz néha lehetett kapni, de annak ára volt. S ki engedhette azt meg akkoriban? Pazarlásnak számított. Meg aztán arra is emlékszem, amikor először fogtuk kezünkben a banánt, néztük, mit is kell tennünk annak érdekében, hogy fogyasztható állapotban a szánkba vehessük. Az öcsémet annyira nem hozta lázba, hogy egyenesen a tyúkoknak áldozta az ismeretlen, számára cseppet sem csábos gyümölcsöt. Talán oka van annak, hogy a mai napig az egyik kedvencem a körte, a másik pedig az alma. Ja és a szilva. És nem az a behemót, hatalmas példány, hanem az apró, dértől megcsípett, aszott, kékeslila rusnyaság. Amit akkor veszek le a fáról, amikor először találkozik a hideggel. Mennyei falat!

A mai gyerekek többsége nem szereti a gyümölcsöt. Az almára meg olyan lenéző pillantást vet, hogy az már vérlázító. Pedig, egykor nagy becsben tartották. A szegények eledele volt, mégpedig zsíros kenyérrel (is). Kacsazsírral megkent, majd megsózott, finom házikenyérrel. Kóstolták már? Érdemes egyszer kipróbálni. Ha ma egy asztalt teleraknának pizzával, hamburgerrel, hot-doggal, melegszendviccsel, az asztal legvégében pedig elhelyeznék az említett „különcséget”, gondolkodás nélkül azt választanám.

Mert nem kell mindig a nyugatot majmolni. Nem kell előnyben részesíteni azt a gyümölcsöt, amit éretlenül leszednek, s vegyszereznek, hogy a hosszú, tengerentúli utat átvészeljék. Gyönyörű, mosolygós áru kerül a pultokra, de belülről is az? Tudjuk, hogy mit eszünk?

Tudom, erre mondhatják azt, hogy maradi vagyok. Lehet. Vállalom, mint ahogy annak a kijelentésnek a következményét is, hogy avokádó ide, papaya és mangó oda, nálam nem rúgnak labdába. Egy mosolygós, alma annál inkább, még akkor is, ha egy vagy több parányi lakó ki is bérelte…

Hozzászólások

@

Küldés