Első közös pillanatok

Fülöp Éva  2005.3.17. 14:24

A kismamanapló írója kilenc hónapos boldog várakozás után életet ad egy gyönyörű kisbabának.

Anna lányom születése elég drámaira sikeredett. Minden simán ment egy darabig, aztán egyszercsak mindenki, aki körülöttem volt elkezdett kiabálni, hogy nyomjak, jobban, jobban... Nem tudtam, mi történik, de valami baj van, azt éreztem. Én jól voltam, érzéstelenítőt kaptam, így alig éreztem valamit -- de a babának gondjai voltak. Végül a szülésznő nyomta ki a hasamból, bár merem remélni, hogy azért én is besegítettem, mert igyekeztem, amennyire csak bírtam.

--Az egész zűrzavarból a férjem hangjára emlékszem csak tisztán: ott ált mögöttem és biztatott. Mikor végre megszületett a baba, gyorsan elvitték. Végetnemérő csend következett, és én félve megkérdeztem valakitől, hogy ugye rendben van a kislányom? Nem emlékszem a válaszra, csak arra a megnyugvásra, mikor végre meghallottam a sírását. Pontosan kilenc perc múlva megláttam a lányunkat: szép volt és nyugodt, csukva voltak a szemei és sima az arca. Aztán még egyszer behozták, mikor már a szobán voltam.

Az igazi együttlétünk másnap, kora reggel kezdődött. Begurították őt a kis ágyacskájában, a nővér segített az első szopizással és utána már csak ketten maradtunk. Néztem a kis leányt, ahogy a pólyába bekötve alszik és arra gondoltam, vajon ki ez a gyönyörű gyermek? Olyan idegennek tűnt, mintha nem is lettünk volna egy test kilenc hónapon keresztül. Álmában nyöszörgött egy kicsit, lehet, hogy a születés fájdalmai játszódnak le benne újra és újra. Szegény pici lány, sajnáltam hogy neki nem volt a születés fájdalommentes úgy, mint nekem a szülés. Félve simogattam az arcát, törékeny volt és pici, szeretetreméltó kis emberke.

--Gyorsan összeszoktunk. Mikor elvitték rutinkivizsgálásra, majd megszakadt a szívem, hogy idegenek viszik ide-oda a kórházban és kitudja, jól bánnak-e vele… Talán a második vagy a harmadik napon megajándékozott engem egy mosollyal. Könnyek voltak a szememben, úgy örültem, s hívtam is a férjemet, ő is örülhessen. Mikor a testemre néztem, egyetlen dolog, amire gondolni tudtam: hiányzik egy részem. Hová tűnt ilyen hirtelen a pocakom, amit kilenc hónapig olyan gondosan növesztettem? Nagyon furcsa volt megérinteni az üres hasamat, vékonynak és könnyűek éreztem magam. De még sokáig hiányzott -- nem lehet a terhességet hirtelen elfelejteni.

A kórházban lassan teltek a napok. Mivel gyenge voltam és máson kívül a fejem is nagyon fájt, nem voltam valami jó bőrben. Visszanézve még azon is csodálkozom, hogy bírtam az első közös éjszakán egész éjjel kézen hordozva, a szobán sétálgatva dajkálni a síró babámat. Arra emlékszem, milyen szép volt a hajnal, a balkonajtón át néztük, ahogy felkel a nap és ez Annának is tetszhetett, mert miközben arra fordítottam, nem sírt. A többi éjszaka már nem volt ilyen nehéz, már csak akkor sírt, mikor éhes volt és én tisztességesen szoptattam amennyit csak bírtam, de mivel nem volt még elég tejem, mindig a nővérszobára kellett futnom anyatejért.

Végül tíz nap elteltével, hazaérkeztünk. Leírhatatlanul jó érzés volt újra itthon, a saját ágyamban, a saját fürdőszobámban, otthoni koszttal és a szeretteim gondoskodásával. Lassan profi lettem pelenkázásban, megtanultam a fürdetés fortélyait, ismerem a gyermekruhaméreteket, és már bárhová bemegyek babakocsival együtt. A szoptatás sem ment simán, megküzdöttünk érte mindketten, végül sikeressen.

Ma már a lányunk kezdi felfedezni a világot, mi pedig azt a csodát, ami őbenne rejlik.

Anna 2004. július elsején született. Születési adatai: 3600 gramm, 51 cm. Vidám, kíváncsi, élénk baba – pontosan olyan, amilyet mindig is szerettünk volna!

Hozzászólások

@

Küldés