Sosem mondtam! (1)

Ovics Erika  2008.9.2. 20:04

Hiszem, hogy a kimondott szónak ereje van.

Sosem mondtam, hogy rákos vagyok. De az onkológusom sem. Mindvégig megmaradtunk a rosszindulatú daganat kifejezés mellett.

Negyvenhat éves koromban angol nyelvtanfolyamra jártam, ahol az egyik csoporttársam, akivel párba osztottak (időnként elkérte a füzetemet, ha nem jött az órára), egy alkalommal megjegyezte, hogy nem tudta kisilabizálni az írásomat, mert olvashatatlan. Akkor már nekem is feltűnt, hogy görcsösen írok, és a hónaljamtól húz valami a kezem felé. De ennyiben hagytam, gondoltam, majd utánajárok, ha lesz időm. Tulajdonképpen mindenre volt válaszom. Nedves a ruhám a mellem körül? Ja, a mosogatástól, vagy a melegtől. Persze ma már tudom, hogy ez a daganat jele volt.

Egyik nap a szomszédnőm félve mondta, nem mer elmenni a mammográfiára egyedül. Felajánlottam, hogy kérek én is időpontot, és elkísérem, hiszen még sosem voltam ilyen vizsgálaton. Nyugodt szívvel vállalkoztam rá, hiszen a családban nem volt rákbeteg, és erősnek éreztem magam, nem voltam beteges. A mammográfián összehúzta a szemöldökét a doki és rögtön elküldött ultrahangra. Az ultrahang után javasolta az orvos, hogy bár csak egy hét múlva lesz eredmény, kérjek időpontot, mert itt műtét lesz. Oké. Nem voltam ideges… annyi nehézségem volt már az életemben, ezen is túl leszek. Valójában nem akartam ezzel foglalkozni, homokba dugtam a fejem. A hónaljban már tapintással érezhető áttét volt, a mellemben viszont a mellbimbó mögött volt a csomó, ezért tapintással nem is vehettem észre.

Bejelentkeztem az orvoshoz, és beszélgetésünk során elmondta, ez egyértelműen valamilyen stresszhelyzet hatására alakulhatott ki, talán másfél évvel azelőtt. (A stressz hatására legyengül az immunrendszer és akkor éledeznek az amúgy is mindenkiben benne levő rosszindulatú sejtek.) Úgy másfél éve történt, hogy édesapám meghalt, ráadásul ekkor borultam ki édesanyám korábbi halála miatt is, amit akkor nem tudtam feldolgozni, mert mozgássérült újszülött lányomra koncentráltam. Úgy voltam akkor ezzel, hogy az élő pici emberkén kell segítenem, Anyut ráérek gyászolni…

Másnap reggel bementem a sebészhez, aki közölte, hogy érzékeli a daganatot, és nem várja meg a biopszia eredményét, hanem elvégzik az előzetes vizsgálatokat szombaton, és hétfőn elsőnek műtenek. A műtét alatt amúgy is folyamatosan végzik a szövetek elemzését, hogy addig csonkoljanak, amíg tiszta területre nem érnek. Nem volt időm gondolkodni. Tudtam, hogy ki kell vasalni egész hétre, a beteg nagyszülőknek szólni, hogy egy ideig nem tudok főzni rájuk..

Igyekeztem homokba dugni a fejem

Vasárnap, bár nehéz szívvel váltam el a családomtól, de még akkor sem féltem. Másnap, jól beinjekciózva hallgattam az orvost, mikor arról beszélt, lehet, hogy le kell venni a mellemet... Mivel erősen hat rám az altatás, a kritikus időszakot átaludtam. Az intenzíven ébredtem, nem fájt semmim. Tudatában voltam, mi történt, mert elmondták, de nem akaródzott a mellem helyéhez nyúlnom, és tudatosítani sem akartam, hogy valami megváltozott. Félig kábán még arra is gondoltam, hogy olvasok kicsit. A szemüvegtokomban egy levélre bukkantam a férjemtől: mindent végiggondolt, és rettenetesen kétségbe volt esve. Én nem nagyon fogtam fel semmit a dologból. Nem tudatosan nyomtam el magamban: egyszerűen úgy tettem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. A férjem mindig azt mondta, hogy nem hátra, hanem előre nézzünk, a doktornő pedig azt, hogy meg fogok gyógyulni. És én végig ezeket tartottam szem előtt. Bíztam a doktornőm ígéretében, mint egy gyerek, aki mindig visszatér arra, amit ígértek neki.

A kezelést rögtön a műtét után elkezdték, nem adtak időt félni, szorongani .A hajam nem hullott ki, de csapnivaló minőségű lett. A kemoterápia első napján is jól éreztem magam, utána haza is mentem. Csak másnap tört rám az a végtelen gyengeség és émelygés. Később az ínyem is vérzett, de minden mellékhatást enyhítettek az orvosok, ami meg nem lett jobb, azzal megtanultam együtt élni. A sugárkezelést jól viseltem. Sápadt és gyenge voltam a kezelések alatt, az arcom egészen eltorzult. A család végig azt mondogatta: már csak ennyi és annyi van hátra, már látjuk az alagút végét. Ők voltak a kapaszkodóim.

Arra gondoltam, micsoda fájdalmat okoznék nekik, ha elmennék… De én imádom őket és nem okozok ekkora fájdalmat, ezért élnem kell.

(Folytatjuk)

Hozzászólások

@

Küldés