Korkérdés

Póda Erzsébet  2008.11.28. 14:00

Amikor friss diplomával munkahelyet kerestem, a munkaadók félrehúzott szájjal utasítottak el.

Akkoriban nem is rejtették véka alá, hogy nem kell a fiatal női munkaerő. A potenciális munkaadók ugyanazokat a kérdéseket tették fel: „– Hány éves? Férjnél van?” És ugyanazt a válaszokat adták: „– Hja, maga még nagyon fiatal, egy-kettőre gyereket fog szülni, és anyaszabadságra megy! Nincs szükségünk ilyen női munkaerőre.” Aztán felvették a fiatal férfijelentkezőt.

Végül csak némi protekciós segítséggel sikerült álláshoz jutnom az egyik szerkesztőségben.

Amikor pedig megszülettek a gyermekeim, szintén nem kellettem sehova se, hiszen „mindig betegszabadságon leszek” velük. Ami igaz is volt, hiszen amikor az egyik gyerek kilábalt a betegségből, ágynak esett a másik. Dicséretemre legyen mondva azonban, hogy akkor is mindig elvégeztem a munkámat, ha épp torokgyulladással ápoltam valamelyik csemetémet. De ugyanez a dicséret jár a többi anyukának is, akik a beteg gyereküket is ellátják, és a munkában is megállják a helyüket. Persze, senki sem kérdi őket arról, hogyan képesek ezt megoldani...

A sors úgy hozta, hogy a negyedik iksz környékén újra munkát kell keresnem. A munkaadók azonban szóba se állnak velem, amint nyilvánvalóvá válik a korom. Na ne túlozzak, mert szólnak hozzám, viszont már az elején egyértelmű, hogy a fiatalabb jelentkező kapja meg a munkát. A helyzet tehát nem igazán módosult azóta, mióta először álltam vagy ültem egy lehetséges főnök előtt az irodájában. Csak a korkérdés fordult a másik oldalára – meg azért némi emancipálódás is tapasztalható. Most a húszas éveiket taposó fiatal nők kellenek, a negyvenesekre pedig csak fintorognak, és előbb-utóbb megkapják az elutasítást.

Negyvenes kortársaim egytől-egyig ugyanerre panaszkodnak – az ötvenesekről már nem is beszélve! Egyszerűen lehetetlen elhelyezkedniük. Ha új munkahelyet keresnek, néha ugyan kapnak megalázó ajánlatot: végezhetnek olyan munkát, amely mélyen az ő kvalitásaik és képességeik alatt vannak. A legtöbb esetben viszont vagy nem kapják meg az állást, vagy csak úgy sikerül elhelyezkedniük, ha jó kapcsolatokkal rendelkeznek. Ezekben az esetekben végül persze mindig kiderül, milyen jó befektetés volt alkalmazni őket. Nagy általánosságban azonban a cégek ma szinte kizárólag a fiatal munkaerőt keresik. Szerintem nem tudják, mit veszítenek ezáltal...

A középkorú nő nemcsak szakmai, munkahelyi, hanem élettapasztalatokkal is rendelkezik, tehát sokkal rugalmasabban tud megoldani egy-egy felmerülő problémát. Főleg mert (jó esetben persze) az emberismerete is jobb, mint fiatalabb kolléganőjének, és már tisztábban látja a dolgokat. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a fiataloknak nem kell esélyt adni. De nem kell lemondani a középkorosztályról sem, hiszen rengeteg konkrét példa bizonyítja, hogy ha már nem is rendelkeznek a fiatalság bájos üdeségével, igenis képesek a munka tökéletes elvégzésére, a kreativitásra, vagy új megoldások kidolgozására.

Másrészt mára már az időskor csak a hetvenedik életévnél kezdődik, tehát a negyvenes-ötvenes kategória „csak” az „érett felnőttkort” jelenti. Ekkor még az ember minden nagyobb erőfeszítés nélkül képes új szakmát tanulni, új képzettségeket vagy éppen jogosítványt szerezni, továbbtanulni, kipróbálni magát a sporttól kezdve az élet bármely területéig. Elég csak szétnézni a környezetünkben – tucatjával találunk ezekre példát. Ráadásul rengeteg középkorú (vagy idősebb) nő bizonyította és bizonyítja, hogy akár saját vállalkozást indítva is tud sikeres lenni, jól menő üzletet, céget nyitni és vezetni.

Sőt az élet még hatvan után sem ér véget: mennyi, de mennyi a pozitív példa, amikor épp ebben a korban kezd valami teljesen új dologba az ember lánya. Csak éppen úgy teszünk, mintha nem vennénk észre, vagy nevetségesnek tartjuk és elítéljük. Pedig tudatosítanunk kellene, hogy egyszer mindenki lesz ötven-, hatvan-, hetven- és nyolcvanéves is. Az élet nem ér véget harmincnál.

A mai világ a fejetlenségéről és az abszurditásáról „híres”. Ne hagyjuk, hogy ez bármitől is elvegye a kedvünket! Éljünk mindig úgy, ahogy éppen nekünk megfelel! Ez nem azt jelenti, hogy felnőttként bármikor viselkedhetünk infantilis módra, hanem azt, hogy új dologba kezdeni sohasem késő. Ez ugyan nem oldja meg rögtön az anyagi gondjainkat, ha pont a korunk miatt nem tudunk elhelyezkedni, de mindig van egy másik út, amelyen ha elindulunk, biztosan sikerrel járunk. Sose hagyjuk, hogy az első kudarc, az első becsukott ajtó eltérítsen a céljainktól, és ne hagyjuk azt se, hogy a papíron feltüntetett korunk határozza meg a tetteinket!

A nők számtalan akadályba ütköznek életük során, de – női létükből fakadóan –, sok korlátot sajnos saját maguk állítanak fel maguknak. A korhatár mindkét kategóriában megjelenik: külső és belső korlátként egyaránt. Az ember lelke nem öregszik, és mindenki annyi éves, amennyinek érzi magát. Ne állítsunk hát fel magunknak több gátat, létezik úgyis elég!

Legalább a saját belső határaink legyenek olyan tágak, hogy a legelképesztőbb gondolatainktól a legtitkosabb álmainkig minden beleférjen. Innen már csak egy lépés választ el bennünket attól, hogy a valóságban is mindent elérjünk, amit csak akarunk. Még akkor is, ha már kétszer is elmúltunk húsz évesek...

Hozzászólások

@

Küldés