Határátlépések


Sábitz Katalin  2007.6.12. 13:01

Vajon van-e a művészetnek határa?

A Budapesti Ludwig Múzeum egyik időszaki kiállításának a címe volt ez, melyen egy egyetemi óra keretében tettünk látogatást. Már a címe is nagyon beszédes, magába tömöríti a kortárs művészet alapvető kérdéseit: hol van a művészet határa? Vannak-e, kellenek-e határok? Mitől művészet a művészet?

Ezekre a kérdésekre nem biztos, hogy van konkrét felelet. A kiállítás arra mutatott rá, hogy azok a bizonyos határok eléggé rugalmasak, sőt egyénenként eltérőek. Míg ugyanaz a jelenség valakinek a határok átlépését jelenti, addig másnak csupán azok tágítását.

A múzeumban tárlatvezetők kalauzoltak bennünket, ami számomra komoly segítségnek bizonyult a látottak mondanivalójának keresésében. Ha egyedül mentem volna, lehet, hogy tíz perc után sarkon fordulok, és azzal az érzéssel megyek haza, hogy egy kukkot sem értettem, az én fantáziám ehhez nem elégséges, ezt nem nekem találták ki, ennek az egésznek nincs is semmi értelme. Így azonban nem volt menekvés! Azt azért nem állíthatom, hogy megértettem a művészi szándékot, vagy hogy a kortárs művészet akár egy lépéssel is közelebb került volna hozzám. Tapasztalat- és ismeretszerzésnek viszont nagyon jó volt. Úgy érzem, a látószögem szélesedett általa.

Na, de mi mindent is láttunk? Az első teremben néhány kinyomtatott e-mail és fénykép volt a falra függesztve: egy meg nem valósult projekt dokumentumai. Egy mínusz 5-től plusz 5-ig terjedő skálán be kellett jelölnünk, szerintünk az adott „mű” belefér-e a művészet fogalmába, avagy „kicsapja a biztosítékot”. (Ez utóbbi volt a mínusz 5.) Úgy emlékszem, az első teremben a nulla környékére tettem jelet, mert semlegesnek éreztem, illetve nem tudtam az e-mailekkel mit kezdeni. ( Hogy jön ez ide? Most akkor múzeumban vagyunk, vagy nem?)

A következő terem viszont a legszélsőségesebb reakciókat váltotta ki belőlünk. Egy rózsaszínűre festett térben egy meztelen férfi és egy kutya közös fotói, rajzai, videói „vártak ránk”. Az egész ártatlanul indult, én is kutyabarát vagyok, és persze a kutyák és emberek közös történelme már több évezredes múltra tekint vissza -- ez rendben lesz. Ám a pajkosság, a játszadozás kezdett egyre inkább szexuális töltetűvé válni. Ez több volt, mint meghökkentő! Egy fiú plusz 5-re értékelte, és azt mondta, szerinte ez humoros. A többségünk mínuszokat jelölt be. Én kevésbé viccesnek -- inkább betegesnek, perverznek éreztem.

Egy másik teremben hatalmas, giccses pillangók „repdestek”. Egy nagyobb képernyőn két nagymamakorú nő táncolt egy téren. A kisebb képernyőn egy kozmetikai kezelés folyamatát vetítették. A tárlatvezető kerekítette ki a történetet: egy fiatal ikerpár (saját kérésére) mesterségesen, kozmetikai beavatkozással öregedett meg – kíváncsiságból. Ebben a teremben tehát az idő múlásáról volt szó, csak nem a klasszikus, hanem fordított értelemben. Ez sokakat pozitív értelemben fogott meg, én nyomasztónak, bizarrnak találtam.

A leginkább sokkoló számomra a legutolsó állomás volt. Egy hatalmas kivetítőről egy csinos fiatal nő nézett ránk, és öntudatosan, büszkén ismételgette a nevét és a származását, különböző nyelveken. Közben meg-megfordult, néha teljesen, néha csak oldalra és vissza. Minden egyes fordulat után sebhelyek jelentek meg a testén: az arcán, a nyakán, a mellkasán, vállán, hátán, a karjain. A sebekből időnként vér buggyant elő, és a végén már csupa seb és csupa vér volt. Közben szüntelenül, szemrebbenés nélkül ismételgette a nevét és nemzetiségét. Mindez alighanem a kitartásról, egyfajta „csakazértis!” magatartásról szólt, ám nem tudtam a tárlatvezetőre figyelni, teljesen lebilincselt a látvány. Azt hiszem, a legtöbbünknél ez „verte ki a biztosítékot”.

Minden további nélkül elismerem, hogy a kortárs művészethez egy cseppet sem értek, de a múzeumból úgy jöttem ki, hogy ami sok, az sok! Nekem ez az élmény megdöbbentő és elgondolkodtató volt, és kétféle érzés keveredett bennem: nyomasztó, illetve nem tudok mit kezdeni vele. Próbára tett, így most már elmondhatom, hogy szerintem szükség van határokra a művészetben is, sőt valamiféle szabályzatra is, hogy ne legyen minden múzeumba való pusztán attól, hogy valaki „műalkotásnak” nevezi el.

Ám ha valaki szándékosan lépi át a határokat, azzal biztosan van valami mondanivalója, amire érdemes lehet odafigyelni, amitől nem szabad mindjárt elzárkózni, amit meg kell próbálni megfejteni.

Én továbbra is keresem a látott művek mondanivalóját…



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

A nők és a művészet

Šipošová Miroslava

A szebbik nemként számon tartott nő nagyon közel áll a művészetekhez.

2007.8.8.   


Művészet, vagy nem az?

Póda Erzsébet

Lehet, hogy számomra nem úgy jelenik meg a művészet, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

2007.6.26.   


A tévé a legjobb barát...

Kabók Zita

Máig gondolkodóba ejt a tévé, a televíziózás funkciója és küldetése mindennapi életünkben.

2007.6.25.   


A művészet gyönyörködtet

Kiss Julianna

Valahogy úgy vagyunk ma a művészettel, hogy nincs rá időnk…

2007.6.21.   


Életművészet

Molnár Miriam

Az életművész szónak meglehetősen negatív a konotációja manapság.

2007.6.18.  1   


Katarzis

Bernád Emese

A katarzis Arisztotelész szerint a tragédia folyamán a főhősben és a nézőben bekövetkező megrendült, emelkedett, megtisztult lelkiállapot.

2007.6.14.   

A rovat további cikkei

A művészet varázsa

Nagy Erika

Olvastam valahol, hogy a művészet nagy hatással van az ember lelkére, szépérzékére. Találó megjegyzés.

2007.6.6.