Elképzelni a lehetetlent (7)

Zana Anita  2016.11.29. 1:44

Riportsorozatunkban kivételes fiatal sportolók történeteit mutatjuk be. A hetedik részben a tizenkét éves Bőr Marcival ismerkedhetünk meg.

Élet, úszás, mosoly

Éppen egy országos versenyre készültek a Csalogány Diáksport Egyesület speciális olimpikon úszói, amikor „meglestük” őket az edzésen. A tréning közben a komoly munka, a rajt és fordulók gyakorlásosa mellett a jókedvé és a mosolyé volt a főszerep.


Ebben a sportágban egyébiránt remekeltek a mieink a tavalyi Speciális Olimpia Nyári Világjátékain, hiszen a magyar úszók összesen hat érmet szereztek a Világjátékok úszóversenyei során az, az „angyalok városában”, Los Angelesben.

A Special Olympics International (S.O.I.), az értelmi fogyatékossággal élő emberek nemzetközi szervezete 1968-ban jött létre Washingtonban. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság pedig 1988-ban ismerte el a Speciális Olimpia Mozgalmat, mint a világ egyetlen sportszervezetét, amely a nevében viselheti az olimpia kifejezést. A Speciális Olimpia Mozgalom kitalálója és alapítója Eunice Kennedy Shriver volt.
Kennedy asszony elképzelése, amely végül megváltoztatta a világot, az volt, hogy az értelmileg sérült emberek is hallathassák a hangjukat. A világnak meg kell mutatni, hogy ezek az emberek megérdemlik, hogy méltósággal, tisztelettel és igazsággal bánjanak velük – és ezt pedig világosan, tisztán és drámaian megtehetjük a sportpályákon. A sporton keresztül demonstrálhatják vágyaikat, örömüket, versenyképességüket, egyszóval: humanitásukat.


Az uszodában találkoztunk a tizenkét éves Bőr Marcival és édesanyával, Anikóval is. Most Marci története következik.

– Marcit eleinte nehezen lehetett foglalkoztatni, mert nagyon kicsi és szétszórt volt. Sokáig egyéni tréningeken tudtam vele csak foglalkozni (egy játék, egy feladat). Idén vesz részt először a csapatedzéseken, és most már nyolcvan százalékát megcsinálja csapatban is, amit kérünk – kezdte Oravecz Éva, Marci edzője, aki egyben a Magyar Speciális Olimpia Szövetség úszás-szakágvezetője. – A Csalogány DSE-ben vannak olyan sportolók, mint Marci, akik nem a Csalogány Iskolába járnak. Az egyesületünkbe járnak az iskolából már kinőtt, de mozogni vágyó sportolók, hiszen nem szeretnénk, ha kizárólag az iskola éveire szorítkozna a sportolás, mert az élet az iskola után is folytatódik. Felkeresnek a szülők is, hogy egyesületet találjanak, mert ahova a gyermekük jár, ott nincsenek megfelelő sportolási lehetőségek. Ilyenkor összesen egy feltételt szabunk: hogy tudjunk együtt dolgozni, és akkor szívesen látunk másokat is – tette hozzá az edzőnő.

– Tizenegyhetes terhes voltam, amikor közölték velem, hogy valószínűleg Down-szindrómás lesz a kisbabám. Egy percig sem fordult meg a fejünkben a terhesség-megszakítás gondolata. Azt szoktam mondani, volt rá hét hónapunk, hogy felkészüljünk, és tudtuk, mit vállalunk azzal, ha Marci megszületik. Már a kórházban nagy öröm és boldogság töltött el, amikor kezemben tarthattam őt. Felejthetetlen emlék! – emlékezett vissza Marci születésére Anikó, aki egyébként pszichiáterként praktizál.


Az úszóbajnok Marci hétköznap délelőttként a Budapest XII. kerületében lévő Fekete István Általános Iskola és Szakiskola tanulója, amely egy speciális gyógypedagógiai intézmény. Délutánonként úszásra, judóra, logopédiára és különböző fejlesztésekre, valamint különórákra jár.

– Marci budapesti nagyszülei már nem élnek, de korábban ők is nagyon sokat segítettek a mindennapokban a fiam nevelésében. Manapság olykor-olykor egy dadus, vagy egy bébiszitter segítségét vesszük igénybe, ha például a férjemmel elmegyünk színházba – mondta az édesanya.

A Down-szindrómás fiúnak van egy középiskolás és egy egyetemista testvére, és nagyon szeretik őt. – Egyikükkel állandó közös program, a torna, az erősítés. Most éppen Marci egyik kedvenc gyakorlata a fekvőtámasz – mesélte Anikó. – Marci felnőtt életét egy lakóotthonban képzeljük el. Ahol a hozzá hasonló sérült emberekkel él majd együtt, és ahol reméljük, boldogan, aktívan és tevékenyen tölti el mindennapjait, mivel nem akarjuk terhelni testvéreit az ő állandó ellátásával – zárta szavait bizakodó jövőképpel az édesanya.

Fotó: Valczer Hajni

Hozzászólások

@

Küldés