Répadilemma

Puha Andrea 2012.10.4. 4:52

Emlékszem, volt egy nap, mikor belenéztem a tükörbe, és eldöntöttem, hogy kövér vagyok.

A hányásban mindig van répa, mondta egy haverom, s ez minden egyes alkalommal eszembe jutott, mikor a vécé felett görnyedtem hátraszorított hajjal, mereven, hánytatásra készen tartott mutató és középső ujjal.

Emlékszem, volt egy nap, mikor belenéztem a tükörbe, és eldöntöttem, hogy kövér vagyok. Nem emlékszem, mikor volt ez, arra sem, hogy mennyire voltam az, az voltam- e, meg hogy egyáltalán honnan jött az egész. Csak eldöntöttem.

Nehéz volt. Úgy értem, ülök a szobában, és tudom, hogy tele a hűtő a konyhában. Pontosan tudom, hogy a második polcon ott a lekvár, a vaj, a tegnapi császármorzsa, a mézes-mustáros csirke, rizs, oldalt a tej, a körtekompót. És elképzelem, hogy mit mivel ennék, hogyan. Vagyis hogyan nem. Mert nem lehet.

És bírom. Napokig, hetekig. A gyomrom üresen kong, vándorol benne a semmi körkörösem, morogva, követelőzőn. A mérleg mutatója gunyorosan néz lentről, s hiába nézem jobbról, balról, hunyorogva, nem moccan. Behúzom a hasad, levetem a ruhám, hátha akkor, de semmi. Csak áll, feketén-fehéren, megmásíthatatlanul az arcomba köpve a tényt: egy dekát se fogytam.

Addig-addig, míg egyszer csak a gát, ami az éhségemet volt hivatott megtartani, átszakad, lemegyek a hűtőhöz, kinyitom, és válogatás nélkül befalok mindent. A mézes-mustáros csirkét csemeguborkával, rögtön édeset kívánva utánakanalazom a lekvárt, majd megint egy kis sós szalámi, aztán császármorzsa, leöblítem előbb tejjel, majd kólával. Megállás nélkül zabálok és tárolok. Gyomorszájig.

Aztán jön pár perc, míg kiélvezem a jóllakottság állapotát, majd elementáris erővel tör rám a bűntudat. Felidézem, mit ettem az elmúlt tíz percben, és mennyit, érzem a feszülő nyomást a gyomromnál, fáj, tele van, kínlódok: bárcsak üres lenne!

Észrevétlenül és alattomosan fészkelődik el bennem a gondolat, döbbenten ülök, vacillálok, majd csendben felállok, besurranok a fürdőszobába, megindítom a zuhanyt, mintha, és a vécé felé hajolok. Automatikusan a torkomba nyúlok, tudom, hogyan kell, bár sose csináltam még, de lám, milyen ügyesen megy, már jön is ki minden, egyszer, kétszer, háromszor, míg a hasam teljesen ki nem ürül.

Felegyenesedek, megtörlöm az erőlködéstől könnyes szememet, megnyugszom, újra éhes vagyok, kitöröltem az idővonalból az elmúlt tíz percet. Lenézek a vécé hányadék-színes kagylójába, mielőtt még lehúznám, rezignáltan nyugtázom: nincsen benne répa.