Tükröm, tükröm

Nagy Csivre Katalin 2012.10.17. 4:28

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem: milyen is az én énképem?!

Naponta hányszor néz egy nő szemközt a saját arcával? S a tükör visszamosolyog, dühösen morcog, vagy bárgyú grimaszt biggyeszt – ugyanazt tükrözi, aki belenéz.

A baj ott kezdődik, amikor a nő nem látja, hogy a tükör visszamosolyog, vagy megmutatja, hogyan pihen a vállán a szépen fésült, dús hajzuhataga. És azt sem, hogy a tegnap vásárolt méregdrága farmer éppoly hibátlanul áll rajta, mint tegnap a próbafülkében. Meghíztam, kövér vagyok, egy ránccal többet számolok a szemem alatt, mint tegnap, kifakult a hajam színe. Egy éktelen pattanás csúfossá teszi az orrom hegyét, ami miatt a fél arcom görbe, a fejem formátlan. És így tovább. Mi történik?! Ronda hájas disznó vagyok. Gondolja mindezeket, szembenézve tükörképével, majd gyorsan feltűzi a haját, és hangos, dühös ajtócsattanás után reggel nyolc órakor, borúsan indul a napja. Esély sincs a napsütésre. A világ összes gondja a vállát nyomja, maga alá gyűri az aszfaltot, úgy rohan.

Hova is?

Aznap a nő elhatározza, nem eszik semmit. Fogyókúrába kezd. Mint már annyiszor tette. Az összes szembejövő, lány, asszony és uramisten!, még a postás Gizike is soványabb, karcsúbb mint ő.

Jöhet a vegadiéta, aztán a káposztaleves-kúra. Ezt követik a büdös zöld lötty diéta, a piros-sárga csodakapszula, a vércsoportdiéta, a paleolit táplálkozás, valamint a fénytáplálkozás és a többi, és a többi, és a többi. Csak az nem bolondul bele, aki már egyébként is az. S bár a mérleg egyre kevesebbet billen ki jobbra, a nő továbbra is elégedetlen. Elégedetlen, türelmetlen és képmutató. Szüntelen versenybe van a barátnőivel, a kolléganőivel, az aktuális címlaplányokkal, a topmodellekkel vagy celebekkel. Vetélytársa szinte az összes szembejövő nő az utcán, legyen ismerős vagy vadidegen, mindegyikben önmaga ellen küzd, önmaga felett ítél kimeríthetetlen gyanakvással...

Hetek, hónapok vagy évek telnek el, míg a nő, szemben állva a tükörrel, felteszi a nagy kérdést: ki vagyok én? „A mosolygás, a gőgös vagy bátor arcjáték csak a kívülállóknak szól, önmagát senki sem tudja becsapni.” Vagy mégis? S ha igen, meddig?

Nincs nő közöttünk, aki nem nézett volna így a tükörbe. Ne esett volna áldozatául saját hiúsága csapdájának, a tetszeni, megfelelni vágyás, a szeretni és szeretve lenni eszme kedvéért, a különféle ideák és a csapból is folyó média nyomása alatt. Amilyen az aktuális trend, olyannak illik lenni. Kit érdekel, ha alkatilag alacsonyabb, magasabb, soványabb vagy teltebb az ember lánya? Sebaj, ott a plasztikai sebészet, innen lefarag, oda hozzátold. A szőke nő fekete szeretne lenni, a göndör a fürtjeit vasalja, a sovány hízni, a duci fogyni szeretnie.

Miért? Kiért?

Az elégedetlenség belülről fakadó érzés, az önbizalom és önbecsülés hiánya. Mértéke attól függ, mennyire tudunk azonosulni önvalónkkal, külső restanciák és a megfelelni vágyás extrém igénye nélkül. Ez többé-kevésbé sikerül. Ha felnőtt korunkra sem jutunk el az önismeret bizonyos fokára, és nem kötünk békét magunkkal erényeink és gyengeségeink terén, könnyen bizalmatlanok, elégedetlenek, leszünk. Szélsőséges esetben az ötvenpluszos nagyi bőrszoknyát és piros pöttyös lakkcipőt húz, és szánalmasan kacsintgat a harmincas pasikra, közben a plasztikai sebész-hóhér visszatérő ügyfele lesz.

Tény, hogy a mai ember mennyiségileg túl-, minőségileg alultáplált. A lehető legtudatosabban és tájékozottabban kell(ene) kezelnünk a táplálkozás kérdését, mert a hiúságon messze túl, egészségünket (vagy betegségünket) alapozzuk meg jó vagy rossz táplálkozási szokásainkkal.

Egy egyiptomi sírfelirat a következőket álltja: „Az ember annak egyharmadából is megélne, amit megeszik. A többi kétharmadból az orvosa él meg.”
Figyelemreméltó gondolat.
A téma kimeríthetetlen, ezt a csontot nem lehet lerágni.