Viselősen

Madarász Ildikó 2012.10.15. 3:37

A blúzom alatt diszkréten bújik meg. Alig látható, csak picit dudorodik előre, a mellem alatt pont egy arasszal: a pocakom.

Ha nem nézem folyton, szinte van, amikor el is feledkezem róla, de minden helyet foglaláskor újra visszatér a fejembe, hisz a dudor gyűrődik, feltornyosul, és majd´ szétszakítja a gombokat. Nincs menekvés: beköltözik a szívembe, a bőröm alá, beköltözik mindenhova, viselős vagyok: a hájammal!

De ez a teher koránt sem édes, koránt sem csak kilenc hónapig tart, és nem adnak helyet érte a buszon, vagy a troliban. Nem néz rám mindenki kedves fél mosollyal, és a lelkem nincs tele várakozással, nem simogatom esténként, nem beszélek hozzá. A teher csak teher, a viselősség pedig akár örök.

Az pedig teljesen magától értetődik, hogy a viselősséget a lelkemben is hordoznom kell.

El kell viselnem a kolléganőm szánakozó pillantását, amikor pedig azt gondolom, hogy ma feltétlen csinosnak mondható vagyok. De persze nem úgy áll rajtam az a nadrág, mint rajta, mert bizony a derékbőségem húsz centivel vastagabb az övénél.

El kell viselnem az össze-összesúgó kancacsapat félhangosan hallható megjegyzéseit, és hallani a feltörő kacajt.

Viselnem kell az üzletben a húszéves eladólány felhúzott szemöldökét, miközben tájékoztat, hogy ebben az üzletben csak 40-es méretig tartanak dizájn darabokat.

Viselős vagyok a környezeteddel!

Aztán ott szakad a cérna, amikor már a gyerek is kritikusan szemlél a fürdőszobában, amikor a párom épp nem ér rá hátat mosni, és ő áldozza fel magát erre a feladatra.

A pocak átveszi a hatalmat az életem felett.

Nem számít ki vagyok, mit gondolok a világról, hogy élem az életemet, kik a barátaim, miben vagyok jó, esetleg kiváló. Nem számít, hogy én készítem a világ legfinomabb túrótortáját, hogy mi dobog a mellkasom alatt, mi a véleményem akármiről. Csak egy pocak vagyok.
A pályánk párhuzamban halad: lépek, ő utánam hullámzik, nevetek, ő velem rázkódik, sírok, ő a hüppögések számával megegyezően ugrál a hasizmom felett.

Ha rólam beszélnek, csak ez az ismertető jelem: melyik csaj? A logisztikán? Az a nagydarab? Ja, azt ismerem! És mindig: AZT. És soha nem: ŐT. Ilyen kiemelt megnevezési formák csak a csapattársakat illeti, a pocaktalanokat.

Hát ilyen az én viselősségem!

Most hirtelen egy boldogtalan ember benyomását kelthetem, de nem, nem vagyok boldogtalan. Boldogságomat nem viselősségem határozza meg. Nem. Az csak egy állapot, amit viselni kell. Hol jobban, hol rosszabbul. Hol mosollyal az arcomon, hol gombóccal a torkomon.

A viselősökre mindig jellemző a kedélyállapot hullámzása, így rám is. Ha napi nyolc órában sajtreszelőn dörzsölöm a homlokom, akkor is lesz, akinek nem tetszem, akinek túl sok vagyok, leszek, aki nem lát át a pocakon, aki nem is akar mást látni belőlem.
Így hát viselősen is megpróbálok boldogulni.
Persze pocakkal! Amitől persze folyton igyekszem megszabadulni. Futással, tánccal, „zöldség+csirkemell+zabkorpá”-val, csukott szemmel, tiszta, józan fejjel.

És hogy kövér vagyok-e?
Az csak viszonyítás, ízlés, szem, jó szándék, esetleges elfogultság kérdése.

A gyerekeim szerint picit. Na jó: az egyik gyerekem szerint nem csak picit, de ha kicsit foglalkoznék magammal, meg odafigyelnék, meg tennék érte, meg igazán-igazán akarnám, már rég csodás lehetnék. Ez miatt kissé összetörik a szívem folyton-folyvást, mert neki így is csodásnak kellene lennem. Biztos bennem van a hiba, mert arra tanítottam őket, hogy nekem soha ne hazudjanak. Most meg ezt várnám el? De, ha nem látnak annak, akkor igenis bennem van a hiba, rosszul csinálok valamit, és ennek viselnem kell a következményeit. Csak csodás lehetnék...!

A férjem imádja a pocakomat, és velem együtt örül a nadrágboltban, amikor két hónap kemény edzés után már jó rám a 44-es naci, a szoknyából meg már elég a 42-es.

A kolléganőim egy része bálnácskának lát, jó viszonyítás alapot képezek az ő csodás formáik tekintetében. A másik része pedig nem foglalkozik a pocakommal, nem is látják, mert az nincs a monitorra festve, és nem hallatszik a telefonban épp egy kedves sztori közepette.

Aztán van, aki a pocakommal együtt fogadott el, nem is törődve a létezéséről.
Ők a barátaim! Nincs sok, de nekem épp elég a szombat esti pattogatott kukoricázós filmnézésre, a táncórák utáni hangos vihogásokra, az esemesekben küldött vigasztalásokra, a húsz éve tartó vitázós, meggyőzős, lelkitársságra.

És az idegenek, a társadalom szemében hogy kövér vagyok-e?
A testtömeg indexem alapján mindenképp túlsúlyos.
De! Amikor táncolok, akkor a férfiközönség szemén nem a szánakozást látom túlsúlyom miatt, hanem a vágyakozást, hogy a pocakom közelébe kerüljön...