Vonal

Puha Andrea 2011.2.9. 6:31

Szorongató érzés. Mázsás kő a mellkason. Görcs a gyomorban. Néha álmatlanul forgolódó éjszakák.

Rágódás. Szemünk előtt újra és újra lejátszódó múlt, s számtalan még meg nem történt jövő.

Egy vonal előtt állok. Tipródom. Át kéne lépni. Körbenézek. Sehol semmi. A cipőmet bámulom, ráférne egy mosás. Gravitáció, gondolom. Csak ennyi, mi akadályoz. Felemelem a lábam, át a csík felett, s engedve a vonzerőnek, hagyom a föld felé ereszkedni. Félúton megtorpanok, s állok ott, tétován, félig a levegőben lógatva a lábam.

Újrakezdeni nem könnyű. A múltat magad mögött hagyni nehéz. Kilépni valamiből fájdalmas, legyen az akár jó, akár rossz. Olyan, mintha kis darabokat tépnél ki magadból, és azt akarnád elfelejteni, hogy ezek a darabok valaha benned voltak. Kitépheted, de a hegek ott maradnak.

Azok csak idő múltán kezdenek majd halványodni.

Elhatározhatod, hogy nem lépsz ki, kiegyezhetsz egy megszokott, boldogtalan, vagy nem teljes élettel, önsajnálatba merülhetsz, megrekedhetsz valahol az életed delén, mikor éppen élned és virulnod kellene, ugyanakkor tudatosíthatod, hogy neked még dolgod van, életed van, és kiléphetsz.

Leeresztem a lábam a csík túloldalán, tudom, a másik oldalon a helyem. Állok, két lábam között ott pöffeszkedik a vonal. De utállak, kis vékonyka félegyenes! Ellenségesen nézem, kötelek csavarodnak a csuklóimra. Színesek és virgoncak. Az emlékeimből állnak. Egyik jobbra húz, másik balra. Megfeszülök.

Ha tovább lépsz, nem lesz könnyű. Nem tudhatod, jó felé léptél-e ki, nem tudhatod, jó ember felé lépsz-e, azt sem tudhatod, mi vár pontosan. De ha sikerül, akkor a legnagyobb dolgot kapod, amit csak ember kaphat: önmagad szabadságát.

Futok. Nem is látom már, hol volt a csík. Összerántottam a kezeimet, leráztam az emlékeimet a csuklómról, de még loholnak utánam. Futunk. Talán ő sem látja az övét. Őutána is loholnak az emlékek. Újrakezdtem egy újrakezdővel. És? Lehet, elbukunk, lehet nem. Ha elbukjuk, újrakezdjük. Ha azt is, akkor megint… Addig, míg révbe nem érünk.