Leszállás, elszállásolás 2.

Póda Erzsébet  2007.6.1. 19:51

Hiedelmeink nem minden esetben megdönthetetlenek. Időnként kiderül róluk, hogy semmi közük a valósághoz.

Míg egész Európát felhősáv fedi, Manchester fölött tiszta az ég. Nem bírok betelni az elém táruló látvánnyal! Lehet, hogy csak májusban ilyen szép zöld a város környéke, de tátva marad a szám a sok üde színtől. A repülő hullámozva süllyed lefelé, egyre többet láthatok, egyre jobban ámulok. Fák, bokrok, folyók, tavak, épületek, futballpályák.

-- Pozsony sokkal szebb! – csattan fel hirtelen egy nyers női hang a párhuzamos ülések felől.
-- Inkább csak más – próbálja a mondat élét venni a mellette ülő társa.
– Pozsony akkor is sokkal, de sokkal szebb! – a durva hang gazdája nem tágít.
-- Szerintem nem szebb, csak más – mondja megint a társa.
Csodálkozom. Csak a vak nem látja, hogy a város elénk táruló látképe nemcsak más, mint Pozsonyé, de valóban sokkal szebb. Talán az irigység beszél a nyers hangú nőből, vagy kényszerítve volt az utazásra és most haragszik az egész világra. Kár, hogy torzít a látása!

Az útlevélvizsgálat után azon izgulok, vajon rendben megérkezik-e a poggyászom? Nemcsak én. A velem utazók is „futószalagtól futószalagig” szaladgálnak. Nagy nehezen, vagy tíz perc keresgélés után megtalálom melyiken érkeznek utánunk a bőröndjeink. Kicsit elszédülök, mire felismerem a sajátomat… Indulhatok a kijárathoz. Remélem, már várnak rám!

A barátnőm mosolyogva fogad. Nem túl bőbeszédű, pedig jólesne valahogy levezetni az utazás feszültségét... Parkolójegyet fizet az automatánál, aztán egy hatalmas liftbe be, liftből ki a valahányadik emeleten. Ránézve simán eltévednék, de hát nem vagyok idevalósi. Először bevásárolni megyünk. Ül a volán mellett, a jobb oldalon természetesen, és ez nekem elég fura. Azon töröm a fejem, mennyi ideig tarthatott, míg megszokta, hogy a sebváltó a bal kezénél van, és a megszokott mozdulatok tükörképét kell csinálnia. (Azt válaszolja, mindent meg lehet szokni.) Próbálom figyelni az útjelző táblákat és magamban kikövetkeztetni, miért adott előnyt, miért fordult jobbra, miközben szerintem balra kellett volna. Egy idő után abbahagyom, úgyse bírom követni, inkább a vidéket figyelem. Elhagyjuk a „futballista-negyedet”: utcára boruló terebélyes fák, a házak bent az udvarban, hatalmas zöld vagy virágzó bokrok között.

A szupermarketben nem kell az útra összpontosítania, hát barátnőm közlékenyebbé válik. Most már úgy kalauzol, mint egy telepített idegenvezető. Jogosan: ámuldozom a hatalmas üzlet láttán, mint egy vidéki anyóka. Évek óta keresek egy keleti fűszert, és lám, ebben az üzletben ott látom az egyik polcon! Kérdezget: szeretem-e a kuszkuszt, és a cheese-cake-et, a custard-t…? És rakja a finomabbnál finomabb csemegéket a kosarába. Ma ő főzi nekem az ebédet, és ittlétem alatt is ő lesz a konyhafőnök. Már látom, el leszek kényeztetve…

Végre megérkezünk. A lakása, melyet két másik lánnyal bérel, aranyos kis kuckó. Otthonos, kedves, kollégiumi hangulatot idéző. A csendes szoba lesz az én birodalmam, ittlétem négy napja alatt. Az ablaka egy udvarra nyílik. Az ágy hatalmas, kényelmes! Csodálkozásomra a barátnőm megmutatja a többiek ágyát is. Mindegyik ilyen óriási! Ez a szokás, mondja, az angolok hatalmas ágyakban, rengeteg vánkos, párna és takaró közt alszanak. Kételkedek, azazhogy inkább meglepődöm a dolgon. Eddig azt hittem, az angolok mértéktartó nemzet lévén, egész éjjel mereven, egy helyben fekszenek egy keskeny ágyon. Nem forgolódnak, mint a magamfajta rakoncátlan nők szoktak, hogy a lepedőjük reggelre olyan, mint a mosott ruha kézi csavarás után.

Honnan ered ez a tévhitem? Pár éve egy társasutazáson vettem részt Londonban. Kvártélyunk ugyan a városközponthoz közel volt, ám szállodára nem nagyon hasonlított. Engem meg a férjemet egy kétszemélyes szobába lakoltattak be a legfelső emeleten. A szoba, talán ha három négyzetméter lehetett. Az ágy, számításom szerint másfél személyre vagy egy erősen túlsúlyos emberre volt méretezve. A zuhanyzó és a vécé pedig egy szekrényben kapott helyet. Ha az egyikünk felállt, a másikunknak le kellett ülnie. A szobában éjszaka harminc fok volt – állandóan az volt az érzésem, hogy fűtenek --, és a szomszéd lakótömb tetején éneklő külföldiek szórakoztak hajnali háromig. Első londoni élményem után az volt a meggyőződésem: Angliának semmi köze a Sherlock Holmes-filmek díszletéül szolgáló ködös, nedves, hűvös időjáráshoz, hiszen egész ottlétem alatt elviselhetetlen volt a hőség. Továbbá az, hogy az angolok pici szobákban laknak, egy ágyban ketten, a házaik tetején külföldiek mászkálnak, és egész életüket az „underground”-ban töltik. Mivel mi, mármint a társasutazás tagjai, mást sem csináltunk az egy hét „tipikus londoni” kirándulásunk alatt, mint főként alulról „csodálhattuk” az angol metropolist. Naponta négy-hat órát metróztunk…

Ez a tévhitem Manchesterben szerencsére teljesen kikupálódott belőlem.

(Folytatjuk)

Hozzászólások

@

Küldés