A tengerpart 5.

Póda Erzsébet 2007.6.21. 18:09

Nem árt, ha az ember gumicsizmával készül a tengerpartra. Esőben vagy téli időben kifejezetten hasznos.

Miután megtömtük a bendőnket, lassan elindulunk az autónkhoz. Útba esik egy szuvenírbolt, amit nem lehet kihagyni. Mi szem s szájnak ingere – minden megtalálható itt. Walesi sárkányos bögrék, üvegpoharak, trikók, kulcstartók, na és walesh rock (walesi hosszúcukorka) mindenféle színvariációban. Egy darabig itt nézelődünk – én természetesen vásárolok is…

Hazafelé menet megállunk a tengerparton. Esik, de nem számít, rajtunk a télikabátunk. A tenger így is gyönyörű. A végtelen felől fúj a szél, tengeri levegőt hozva. Bejárjuk a fövenyt. Homokbuckák, korhadt cölöpsorok, a homokban elpusztult kagylók és rákok. Lehet, hogy valamikor innen indultak útnak a tengerészek, vagy a halászok. Ma kutyáikat sétáltató emberek, szélejtőernyőzők, meg a magunkfajta céltalan lófrálók veszik birtokukba ezt a részt. Sétálunk, kagylót szedünk, élvezzük a friss levegőt. A cipőm persze átázik, most igazán jól jönne a gumicsizma! Barátnőm megnyugtat: majd megszárad! Vigasztalásul közelebb megy a vízhez, és a víz széléről szebb, nagyobb kagylókat szedeget nekem. Egyszer csak zúgni kezd a tenger, nőnek a hullámok, közeledik a víz. Megkezdődik a dagály. Ideje hazaindulni.

Kellőképpen elfáradtunk, és nem irigylem barátnőmet, akinek visszafelé is vezetnie kell. Nem kockáztatom meg, hogy felajánljam: hazafelé én vezetek. Esik az eső. Néha eláll, aztán megint esik. Beszélgetünk, majd a tájat nézve elálmodozom. Arra riadok, hogy egy fékezésnél a kesztyűtartóból az ölembe zúdul barátnőm megkezdett mogyorós-mazsolás hazai csokoládéja, a térkép, egy köteg papír meg egy műanyag pohár. Szegénykém mentegetőzni kezd, de mondom, hogy igazán nincs miért.

Az én autómban is hasonló állapotok uralkodnak: tavasszal a padlón még található az őszi avarból, ősszel meg száraz gólyahírt lehet szedegetni az ülések közül. Ezenkívül az esernyő is ott található: a kanyargás miatt mindig más-más ülés alatt. Na és néhány üres kólásüveg. A kesztyűtartómban kazetták, cédék, papírzsepi, törlőkendő, fagyolvasztó-spray, kokárda, művészi alakzatot utánzó megolvadt, majd újra megszilárdult avas rúzs. A szemetesben félig rágott hot-dog, pizzavég, gyermekeim étkezésének maradványai. A csomagtartóról már ne is beszéljünk – benne van a fél háztartás!

De hát mi, nők, célszerűen használjuk az autót, arra, amire kell – és nem státuszszimbólumként, mint egyesek... Gyerekeket fuvarozunk óvodába-iskolába-orvoshoz – miközben ők megéheznek, megszomjaznak, veszekednek, játszanak a hátsó üléseken. Végezzük a nagybevásárlást: kiömlik a liszt, a mosópor, a cukor, az olaj. Meglátogatjuk az anyukánkat: kacatokat hozunk-viszünk. Munkába megyünk, sminkelünk, öltözködünk, cipőt váltunk, életet szervezünk. Második otthonunk az autónk. Nem tudom, más hogy van vele, de nekem az otthoni takarítás után ennek kitisztítására már nem marad se időm, se energiám, és a legtöbbször meg is feledkezem róla. A férjem pedig nem szokta önszántából kiporszívózni, lemosatni. Meg kérésre se. Ennek okánál fogva járgányom tehát meleg, családi hangulatot biztosító limlommal teli otthonos zug. Épp, mint barátnőmé.

Egyszer sem tévedünk el, és a hazafelé vezető út mintha gyorsabban telne.

Kifújjuk magunkat, majd a barátnőm főzni kezdi a vacsorát. Pár perc és isteni illatok szállnak a konyhából. Nem állom meg, hogy ne üljek be a picurka kis otthonos konyha asztalsarka mellé. Kínai étel készül. Aperitifet is kapok, nem kínait, hanem mexikóit: tequilát. Citrom és só nélkül kérem, mert önmagában sem tartozik a kedvenceim közé. Viszont kimondottan jót tesz a gyomromnak.

Az ízletes vacsora után (barátnőm egy igazi mesterszakács, és ezt nem hízelgésből mondom, hanem tapasztalatból) a hatalmas ágyamon pihenünk egyet, majd lezuhanyozunk. Aztán, immár illatozva, újra elfoglaljuk a kijelölt kvártélyomon a helyet. Parfümökről beszélünk, majd Manchesterről olvasunk, térképet nézegetünk, angol nyelvtankönyvet silabizálunk. Barátnőm az itteni élet izgalmait ecseteli, én meg egészségesen irigykedve megígérem neki, hogy nem hagyom annyiban, nemsokára ide jövök dolgozni.

(Folytatjuk)