Idegen

Póda Csanád 2011.2.19. 6:19

Rovatunk újabb szerzeménnyel jelentkezik.

Idegen

Hideg esőcseppek kopognak az ablakon
csak bámulok kifele, s tekintetem
megakad egy furcsa alakon
hosszú, szürke kabátja,
kalapja átázva.

Engem néz

De talán mégsem. Szeme
elréved a messzeségbe,
nézi az ablakot, a blokkházat,
az eget, a fákat,
a hintát a parkban,
a tócsákat, a kavicsot
az út szélén és engem.

Engem néz.

Ki ez az ember?
Ki ez a reszkető alak,
vajon merre tarthat?
Hova? Sehova, hiszen csak áll.
Hogy hogy hívják? Talán
nem is érdekel igazán.
Inkább hogy mit érez,
mire gondol ahogy csak
tűri a rázúduló
vizet, töretlen tartással és
mozdulatlanul –

Engem néz.

Mi a célja? Miért van itt?
Mit akar? Csak annyit
tudok, hogy nem ismer engem.
Hiszen én sem ismerem
őt. Még ha tudja is, hogy ki
vagyok, tudja a nevem,
hogy itt lakom,
de hogy mit érzek és gondolok,
hogy honnan jövök és hová tartok
ezt nem tudja. Nem tudhatja.
De akkor miért? – és
kérdések ezrei cikáztak a fejemben,
miközben csak annyit láttam, hogy

Engem néz.

Elkapott a kétség. Valami
elviselhetetlen vágyat éreztem,
hogy megtudjam ki ő, és mit
akar, agyam apró kis részecskéi
– sok kis fogaskerekek –
zakatolnak, már nem bírom,
futni, rohanni kezdek.
Magamra kapom a kabátom,
kalapom, lerohanok, az ajtót nem zárom,
csak elmosódva látom az ágyat,
a szanaszét heverő könyveket,
a folyosót, a postaládákat,
a lépcsőkön elesek,
de csak futok, rohanok tovább
– nem hagyhatom, hogy elszökjön – ,
de mire kiérek a nedves valóságba
-hátrahagyva a meleg barlangot-,
mintha köddé vált volna.
Hiába keresem, hunyorgok és
próbálom félretörölni
szememből a cseppeket,
nézem a kavicsot az út szélén,
a tócsákat, a hintát a parkban,
az eget, a fákat, a blokkházat,
az ablakot, révedek a messzeségbe,
majd szinte vérbe fagyva
és mozdulatlanul föleszmélek,
szemem az ablakra tapad
– mögötte furcsa,
szánalmas alak – lassan
eloszlik minden kétség,
a függönyök mögött:

Magamat nézem.