Semmi

Puha Andrea 2012.7.9. 5:08

Látom, hogy beszél, mozog a szája, és mikor felém néz, azt mondja: semmi.

Látom, hogy beszél, mozog a szája, vagy öt percig (vagy akárcsak három), és mikor felém néz (én kérdőn, kíváncsian nézek rá), azt mondja: semmi.

Semmi. Három perc, öt perc és semmi. A semmi mindig valami. Információhiány, néha titkolózás, érdektelenség, vagy belefáradás a magyarázatba. De legfőképpen annak érzése, hogy semmi közöm hozzá, és maga a tudat, hogy el kell ismételni, mert nem hallom.

Az a baj a semmivel, hogy aki hall, annak nem kell elmondani újra, mert hallja. De ha nem hallom és nem mondják el, akkor befészkelődik valahol a mellkasomban egy szurkálódó kis manó, ki egyfolytában azt skandálja: nem tu-dod, nem tu-dod, nem tu-dod! És ez fáj.

Leginkább azért fáj, mert nem igazságos, hogy a többi emberhez képest le vagyok maradva szavakkal. A szavak hallásával. A szavak és a hallás pedig biztonságot adnak. Tudást a világról, az emberekről, a másikról, hogy fel tudjak készülni majdnem mindenre. Még így is csak majdnem. És ha még annyit sem kapok?

A bizonytalanság nem túl jó állapot. Főleg, ha már egyszer megtapasztaltam a semmi legrosszabb változatát, amikor az emberek tudatában vannak annak, hogy nem hallom, ezért azt mondhatnak, amit akarnak, mert úgysincs más választásom, mint ezt elfogadni. Vagy elhiszem, ha elég naiv vagyok, vagy nem.

Az első ilyen eset után már nem igazán tudok hinni. Maximum bólintok, a semmit tudomásul veszem, aztán vagy folyamatos készenlétben vagyok, vagy megpattan bennem valami, és nem érdekel többé.

Aztán van, mikor látom, hogy a másik belefáradt a folytonos visszamondásba. És akkor lelkiismeret-furdalásom van, hogy miért kell nekem ilyennek lennem? Hogy vissza kelljen mondani mindent, mert nem hallom. Másfelől meg szétvet a düh, mert mégis tudni szeretném, hogy miről volt szó.

És kezdődik minden elölről.