Nélkülözhetetlen...

Póda Erzsébet 2008.10.25. 16:19

Az autó, a mobiltelefon, meg a számítógép.

Folytathatnám ugyan a sort a többi háztartási géppel, de nekem csak a fent említett három találmány hiányozna igazán.

Az autó azért, mert szabadságot ad, növeli az önbizalmat és fejleszti a döntéshozó képességünket. Hála Istennek, nekem nem kellett sem az édesapám, sem a férjem mellett gyakorolnom a sofőrködést. Miután megkaptam a jogosítványomat, az első két hét azzal telt, hogy a lakásunktól az óvodáig teljesen egyedül mentem rozoga csotrogányunkon. (Ugyanis a rendkívül sok teendőt magába foglaló anyaszabadságomat töltöttem két kicsi gyermekemmel – rejtély, miért nevezik ezt az időt „szabadságnak” – , férjem pedig egy másik városban dolgozott.) Útközben szerencsére egyszer sem döglött le a motor, nem követtem el nagyobb hibákat, sem kihágást. Talán épp azért nem, mert nem ült mellettem senki, aki rám is átragadó idegrohamot kapott volna bizonytalan mozdulataim, a kuplung időnkénti kerregése, meg a jobb oldal helyett bal oldalon villogó indexem miatt. Nem csattant fel, hogy: Vigyázz, nem jó!; Tedd be a kettest!; Mit csinálsz?!; Úristen!; és hasonló, nőtársaim autós pályafutásának véget vető ordítozás. Esetemben elmondható, hogy az autóvezetésem stílusának tökéletesedésével egyenes arányban nőtt az önbizalmam, és a döntéshozó képességem.

Két hét múltán újabb utakat fedeztem fel teljesen egyedül. Elmerészkedtem a bevásárlóközpontig, majd a szomszéd faluban lakó szüleim házáig. A férjemnek csak ezek után volt alkalma helyet foglalni mellettem az anyósülésen, de addigra már késő volt ahhoz, hogy romba tudja dönteni szépen épülő sofőr-önbizalmamat. Vezetési stílusom azóta is felfelé ível, kifinomulttá és egyénivé, mondhatni sportossá vált. Egyetlen ember, aki nem érzi magát jól velem az autóban, az édesanyám, mert ez az a hely, ahol nem osztogathat kéretlen tanácsokat. Csak mélyről szakadó sóhajaival adja tudtomra, mi a véleménye autós énemről.

Másik kedvencem a mobiltelefon. Egykor szenvedélyes sms-író voltam, mára már szerencsére kinőttem ebből. Viszont ez az egyetlen eszköz, amely a nap huszonnégy órájában összeköt a gyermekeimmel, családommal. Megnyugtat, ha a fiam üzenetet küld a kollégiumból, hogy: Minden ok, ne aggódj, vagy: Yó 8t, anyu :), de még az is, ha ezt olvasom: Nem sikerült a dolim :(... Öröm tölt el, ha suli után felhív a lányom: ”Anyuuu, nem tudsz értem eljönni? Lécci, lécciii!” Biztonságot ad, ha a velem történt jó és kevésbé jó dolgok után egy pillanattal már hívhatom is a férjemet, vagy az anyukámat, hogy elújságoljam, vagy elpanaszoljam az eseményeket. Azért meg kell említenem azt is, hogy a mobiltelefon meg is tud ijeszteni, sőt időnként pánikba ejt. Néha, ha a gyerekeim nem válaszolnak elfogadható időn belül az üzenetemre, rájuk csörgetek. Jaj nekem azonban, ha a mobilt nem veszik fel azonnal, vagy neadj´ Isten az üzenetrögzítő kapcsol be! Majd´ kiugrik a szívem a mellkasomból...

És a számítógép, a jó öreg számítógép! Persze korlátlan internetes hozzáféréssel. Segítségével minden csinálhatok, amit csak szeretek: olvashatok, írhatok, levelezhetek, beszélgethetek, tanulhatok, művelődhetek, játszhatok, világot járhatok...

Lélekben kitüntetést adok annak a három feltalálónak, aki e számomra már-már nélkülözhetetlennek tűnő eszközöket kiagyalta. Persze vészhelyzet esetén, mint mindenki, képes lennék alkalmazkodni a szupervívmányok nélküli élethez is. De amíg nem muszáj, addig élek a civilizáció (és pénztárcánk) adta lehetőségekkel, és élvezem, hogy használhatom is azokat, mert igenis jobbá, színvonalasabbá teszik az életemet.