Önfeladás
Sokféle nézet létezik azzal kapcsolatban, milyen fejlődési fokon áll jelenleg az ember. Az egyik, hogy sosem látott lehetőségekkel rendelkezik, a másik, hogy az agyunk éppen leépülőben van.
Valójában semmit sem tudhatunk bizonyosan, viszont mindenképpen a saját tapasztalatainkra, a józan észre és a tiszta szívre kellene hagyatkoznunk. (Micsoda elavult gondolat!!!) A világban történteket szűkebb környezetünkben is megtapasztalhatjuk. Ahogy Nyugat-Európát ellepték a migránsok, úgy az itteni településeket is ellepték a ki tudja honnan érkezettek. Ahogy a migránsok követelőznek, és az akaratgyenge helyiek visszahúzódnak – ugyanúgy történik ez a mi kis (és nagyobb) településeinken. Az őslakosok csöndben tűrnek, a betelepültek pedig többletjogokat formálnak és egyre hangosabban követelőznek. Minden, ami régi, darabjaira hullott. A szokásainkra már nem is emlékszünk, a múlt értékes darabkáit lassan, de biztosan mind kidobáljuk. Nem fogjuk fel, milyen magas szinten gyakoroljuk a senkitől sem kért önfeladást.
Kidobunk mindent, ami régi. Elhagyunk minden szokást, amit őseinktől örökültünk. Nézzük csak a kihalt házakat! Vagy porig rombolja az ingatlan új tulajdonosa, szétzúzza a benne rejlő kincseket, életek történetét őrző tárgyakat, majd a szemétdombra szállíttatja. Vagy az ismeretlen beköltözöttek úgy veszik birtokukba, hogy meg sem mozdítanak semmit, de már az ő teljes tulajdonukat képezik ezek a relikviák. Sőt még tovább is mennek! Öröknek tekintenek mindent, amire ráteszik a kezüket, és szemtelenül tovább terjeszkednek: fél méterrel arrébb számítják a telekhatárt, aztán egy méterrel, aztán kettővel... Szóvá teszik a kerítés melletti fákat, bokrokat, zavarja őket a hétvégi összejövetel, az „őslakosok” szokásai, miközben ők hangoskodnak, szemtelenkednek…
Nincs egészséges önvédelem? Semmi sem szent, semmi sem jelent már megőrizendő értéket a helyieknek? Ez persze csak egy álnaiv kérdés részemről. Amit tapasztalok: a szűkebb környezetemben élő emberek azt hiszik, a nagy autó, a ház minden falát betakaró tévékészülék, a legújabb mobil, a hovákirándulunk, a celebek életét kívülről ismerés az élet lényege. Másokhoz semmi közük. A múlt relikviáinak megőrzése végképp nem az ő feladatuk. Persze a kérdés jóval összetettebb: ilyen világban élünk, és mi nem csinálunk semmi mást, mint követjük, amire késztetnek, és felvesszük a tempót, amit még csak nem is mi diktálunk saját magunknak. Aztán kesergünk, hogy nem jutunk ötről hatra az önmegismerés útján.
* * *
Alkonyi „falusi idill”. Egy kép, ami mindent kifejez, ami velünk történik, és történni fog.
A ránk hagyományozott örökség földig rombolása, a gyökereink elszaggatása, a múlt értéktelenné nyilvánítása, gyermekeink kezének elengedése, melybe a sajátunk helyet a mobilt nyomjuk, az öregjeink iránti szégyenteljes megvetés és tiszteletlenség, egymás meg nem becsülése és meg nem értése, a szavaink értelmének megváltoztatása, a jelenidő, a most felértékelése, a mosté, ami önmagában zsákutca, hiszen múlt és jövő nélkül értelmezhetetlen.
A jövőbe látás vaksága, az életek, családok történelmét és hagyománykincsét őrző öreg házak megsemmisítése, szemétdombra hordása, a még megmaradt természeti helyek beépítése, a beköltözöttek szemtelen és arrogáns térhódítása. A kamaszok halálkultusz-követése, az istentelenség, a piszkos és agymosó, értelmet kiirtó pármásodperces videókon lógás, az emberek elképzelhetetlen mélységekig süllyedése… Nos, ha nem térünk észhez, és nem nézünk a virtuális világ helyett a valódi világunkba, tényleg nem fogjuk tudni, hogy melyik az a valóság, a sok párhuzamos közül, amelyben élve igazán értelmet nyerne ez az egyszeri és megismételhetetlen rövid ideig tartó földi életünk. A harang figyelmeztetne, ha meg lehetne kongatni – de már rég nem értjük a harangok jelzéseit sem!
Hozzászólások
A rovat további cikkei
Ékszerünk: a magyar nyelv
Már a legelső szívdobbanásunk az anyanyelvünk ritmusára történik. Születésünknél fogva bennünk él ez a lüktetés, amit nyelvünk különleges dallamossága okoz. November 13-án van a magyar nyelv napja.
2026.11.13.
Energiavámpírok
Korunk vámpírjai mindenhol ott vannak: nem a vérünket szívják, hanem az energiánkat.
2026.10.7. 14
Haragudj!
Mára odáig jutottunk, hogy a kisgyerektől kezdve az aggastyánig minden korosztálynak megvan a maga megmondóembere, akinek a videói, „tanácsai” alapján éli a (sajátjának hitt) életét.
2026.8.24.
Tücsök versus kabóca
A lágyan ciripelő tücskök megszépítették a nyári estéket, romantikussá tették az itteni éjszakákat.
2026.8.13.
Mai mese
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy város, ahol hosszú ideig minden héten nagy vásárt tartottak a főtéren.
2026.7.28.
Legyen más!
Nyári kánikula, forró levegő, szivárványünnep, másság, azonosság, szabadság és társai.
2026.6.28.
Kik a kisebb Istenek? 1.
A 21. század emberének jogai és kötelességei radikálisan megváltoztak. Viselkedése, gondolkodása, életmódja és szokásai is. A dolgokhoz, elődeihez és egymáshoz való viszonyáról nem is beszélve...
2026.6.24.
Ne féljünk a sétától!
Még nem is olyan régen természetes volt, hogy a hétköznapjaink részét képezte a mozgás. Jól esett gyalogolni a suliba, barátnőhöz, üzletbe, bárhova.
2026.5.9. 2
Levél az Édesanyának
Mindig el akartam mondani Neked, mit érzek irántad, de olyan nehéz megszólalni és szavakba önteni az érzelmeimet, amikor mellettem vagy.
2026.5.2. 2 3
Mi közöm hozzá?
Emlékszem milyen izgatott voltam, amikor ellátogatott hozzánk Bohus Marika néni. Az alsótagozatos osztályfőnököm volt, és rendszerint szülői látogatásra jött, amit én gyerekként mindig kitüntetésnek éreztem.
2026.2.15.
Legyen még jobb!
Egyre ritkábban történik meg, hogy lélekemelő gondolatokat oszt meg valaki, gondolatokat, amelyek átsegítenek a hétköznapok nehézségein, vagy egyszerűen csak biztatóbbá válik általuk életünk folyamata.
2026.1.1.
