Anya és lánya?

Szosznyák Irén  2009.4.20. 13:05

A tollam most nem suhan, rágom a szavakat, csitítom az érzéseimet...

Sokat töprengtem, vajon megírjam-e a történetemet? Aztán úgy döntöttem, igen. Hiszen magamban „megírtam” már százszor, ezerszer…

A tollam most nem suhan, rágom a szavakat, csitítom az érzéseimet, elmerengek. Mint oly sokszor, könnyeimmel küszködöm, de már eljutottam odáig, hogy beszélni, írni tudok róla.

Először szégyelltem magam előtt is, hogy úgy érzek anyám iránt, ahogy. Aztán azzal védekeztem, hogy bizonyára becsapnak az érzéseim, hogy rosszul gondolom, hogy tévedek, hogy félreértek, nem értek dolgokat, vagy csak egyszerűen bolond vagyok… De amikor kinőttem a verései árnyékából, rájöttem, hogy a dolgok egyértelműek. Engem az anyám nem szeretett soha! És igazán sovány vigasz – ha egyáltalán az lehet –, hogy ő valójában senkit se szeretett. Tulajdonképpen az édesapámról kellene, hogy írjak, aki anyám helyett volt anyám. Ő tanított meg szeretni, ő féltett világéletemben, tőle kaptam egy életre szóló útmutatást, mintát arra, miként kell és lehet másokat elfogadni és feltétel nélkül szeretni. Tőle tudom, hogy a szónak hatalma van, hogy a kenyerünket úgy szeljük fel, hogy az aljára keresztet vetünk, hogy a mások boldogsága mindenek fölött áll. Ő adott mindig menedéket, oltalmat, ha szükségem volt rá. Támogatott, felemelt, ha elbuktam. Kimondva és kimondatlanul bátorított – egy tekintetében, egy mosolyában a világ összes szeretete és áldása fellelhető volt!

Tőle tudom, mit is ér az, ha megszorítják a vállamat, és szorosan átölelnek, amikor negyvenévesen még mindig beigazítják a derekamon a ruhát, hogy meg ne fázzak, és megmelegítik a két kezem, amikor télvíz idején hazabiciklizek. Azt is tőle láttam, milyen érzés az, ha becsengetek, és egy mosolygó, boldog arcot láthatok, és amikor az első fürt szőlő megérik, azonnal rám gondolnak. A tenyér melegét, a simogatás oltalmát – mindent tőle kaptam. Ezeket nem lehet szavakba, jelzőkbe sűríteni, ezt érezni lehet csak, hiszen a hétköznapi boldogságok az igazi csodák, melyek egy életre befészkelik magukat a lelkünkbe.

Az élet kegyes volt hozzám, hiszen amit anyámtól nem kaptam meg útravalóul, nekem ajándékozta az apukám. És amilyen kegyes az élet, oly’ könyörtelen is – elveszítettem őt.

Újra fellángoltak bennem a kérdések anyával kapcsolatban, melyekre egy életen át kerestem a választ. De már higgadt, letisztult szívvel próbáltam megfejteni, miért is van kő azon az öklömnyi területen a testében. Abban a testben, ami ma hetvenkét év gyötrelmét hordozza és cipeli. Szerettem volna őt megérteni, megfejteni, hogy felmentsem, hogy ne fájjon annyira…

Úgy éreztem, kellene, hogy szót értsünk – ha már az érzések nem, talán a szavak közelebb vinnének egymáshoz. Persze nehéz egy olyan emberrel, aki mindig eltartotta, eltaszította magától a külvilágot, aki nem akart másokat megérteni, megismerni és elfogadni. Világa beszűkült, már magát sem látja tisztán benne. Minden igyekezetem arra irányult, hogy a múltjában, a gyermekkorában kutakodjak. Hátha ott szenvedett el olyan sérelmeket, amelyek nem engedik, hogy felszínre szabaduljanak benne azok az érzések, amiket én magamban is fellelek gyermekeimmel, lányommal és fiammal kapcsolatban. Azokat az evidenciákat kerestem, amik nélkül nem is élhetünk. Mentségek után kutattam lázasan. Egész életében egy pedáns, szorgalmas, dolgos asszony volt. A rendmániája, ma már tudom, pótcselekvés volt. De igazából sosem értettem, miért volt oly boldogtalan, hiszen elégedett lehetett – volna – az életével. Édesapám kifogástalan társa volt mindenben, és mi a bátyámmal is szeretni próbáltuk őt.

Találtam olyan élethelyzetet a sorsában, amely talán oknak és indoknak is nevezhető. A gyermekkori szeretetlenség az ő esetében szintén szeretetlenséget szült. Nem akarom őt bántani, szeretni akarom! De már azt is tudom, hogy a szeretet nem fér össze az akarattal, és azt is tudom, hogy szeretni csak azt lehet, aki engedi, igényli, hogy szeressék. A szeretetet fogadni tudni legalább akkora művészet, mint adni.

Nehéz a szívem, meg kell bocsátanom, ott a lelkem mélyén, legbelül! És most, lehet erre módot ad az élet. Időskorára való tekintettel hozzánk költözik. Remélem, meg tudok felelni ennek az új „kihívásnak”, és nem a régi sebeket tépjük fel újra és újra. A megtörtént dolgokat már nem tudjuk nem megtörténné tenni, de ami előttünk van, az rajtunk múlik. És én szeretném, ha öregkorára kissé kárpótolná az élet abban, amit nem én vettem el tőle – csak magát ítélte erre a sorsra. Szeretném, ha a szíve kinyílna, és azt a szeretetet, amit nekünk nem tudott átadni, legalább az unokáinak ajándékozná. Tudom, hogy az ő élete is boldogabbá, teljesebbé, nemesebbé válna. Akarom is, hogy a lelke megteljen melegséggel, és az életében átélt keserveket felül tudjuk írni, még egyszer, utoljára.

Megfogadtam, ha újra együtt leszünk, közösen ültetünk egy rózsabokrot, és én mindig viszek a szobájába egy szálat, hogy érezhesse, lássa: mennyire szeretem!

Hozzászólások

@

Küldés