Anyai beavatkozás

Fodor Tekla  2009.4.28. 14:24

Örökös elégedetlenség – szülői betegség...

Három éve:

– Ugyan már, még gyerek vagy! Hallgass jó anyádra! Újságíráshoz nem kell egyetemet végezni. Amúgy, hogy akarsz te abból megélni?!
– Azt még nem tudom...
– Persze, hogy nem tudod. Honnan is tudhatnád. Nem engedlek sem Kolozsvárra, sem újságírásra. Mész orvosira, mint a nővéred, vagy legalább fogorvosira! Esetleg a közgazdaságtan is szóba jöhet.
– Ezen a héten be kell iratkozni...
– Be is fogsz. Itthon. Téma lezárva.
– De... anya! Több ezer közgazdász végez évente, az orvosi pedig egyáltalán nem az én területem.

Végül meggyőztem és arra gondoltam, elfogadta, hogy egyszerű sajtóorgánumban dolgozó nagylány lesz belőlem. Tévedtem.

– Megmondtam szépen, hogy ne végezz ilyen semmi egyetemet. Nem fogsz munkát találni!
– Majd lesz valahogy. Kialakul, ne izgasd magad...
– Lesz, persze, hogy lesz. De hogyan? Újságírás...? Szörnyű! Látod, a nővérednek milyen jól megy? Nem hallgattál rám. Egész életedben kínlódni fogsz.
– De legalább azt tanulom, amit szeretek!

Tudom, hogy a legjobbat akarta nekem. De arra nem gondolt, hogy számomra nem mások gyógyítása, vagy a számolás a legjobb. A nővérem befutott. Összejött neki az, amit anyuék annak idején ráerőszakoltak. Büszke vagyok rá, mert tudja és szereti azt, amit nap, mint nap végez.

Én más utat választottam. Anyukám lassan-lassan megbékül azzal a gondolattal, hogy nem irodában fogok ülni, vagy fehér köpenyben virítani, hanem egyik sajtótájékoztatóról szaladok a másikra, közben a billentyűzeten pötyögök, esetleg beszélek. Aggódik miattam, mert szeret.

Már csak pár hónap választ el a végzéstől és munkakereséstől. Hazaköltözöm. Vissza a kicsi szobába. És bizonyítok. Értem és valahol érte is. Hogy végre elfogadja, aki és ami én lettem. Újságíró. Majd idővel meg még alakulok...

Hozzászólások

@

Küldés