Az én életem (1)

Debnárová Eva  2009.4.17. 13:08

Három gyerek közül másodikként születtem. Apám furcsa lény volt, anyám felelőtlen.

Apám irigy, önző, rossz és durva, de dolgos és ügyes ember. Anyám pedig felelőtlen, önző, nem tudta, mit jelent három gyerekkel törődni. Szabad akart lenni, de kötötte a három gyerek, a férj és az előítéletek. Tulajdonképpen valami véletlen folytán csöppentünk a világba… Két és fél éves voltam, az öcsém féléves, a nővérem négy, amikor e páros úgy döntött, hogy elválik. Manapság senkit sem érdekelne, de akkoriban ez nagy esemény volt. Főleg az érintett felek szenvednek, meg talán a szomszédok is. A gyerekek jobb helyzetben vannak, ha nem is rózsás helyzetben. Általában.

Gyermekkorom egyedüli öröme a nagymamám volt, aki helyettesítette az anyámat és egyben az apámat is, valamint a dédszüleim, az állatkák és a kert. Az öcsém két évvel volt nálam fiatalabb, a nővérem ugyanennyivel volt idősebb. Minden huncutságért verés járt az anyánktól. Mindenért, ami az idegeire ment.

Nem voltak játékaim, csak egy babám, ezért az óvodából hoztam haza játékokat, amelyeket aztán mindig vissza is vittem. De nagy verést kaptam, amikor az óvoda takarítónője bepanaszolt, hogy lopok. Nem loptam. Soha semmit nem hagytam meg magamnak, csak otthon játszottam a játékokkal, majd reggel visszavittem őket. Fájt a kis lelkem.

Amikor iskolás lettem, már sokat tudtam abból, amit évekkel azelőtt a nővérem tanult. Versikéket, betűket, számokat. Az olvasás nem okozott gondot, olvasni még nagyapó tanított meg, jóval azelőtt, mielőtt iskolás lettem. Csak az írás. Abból mindig hármast kaptam, vagy rosszabbat. A tollbamondásra kitűnőt, a szépírásra viszont elégségest vagy elégtelent. Szörnyű volt. Otthon verés, az iskolában rettegés. A mai napig csúnyán írok. Az anyám egyszer sem ült le mellém, hogy tanuljon velem. Csak mi, gyerekek tanultunk együtt. A nővéremnek volt a legnehezebb. Ő volt a legidősebb.

Amikor először mentem gyógyfürdőbe a messzi Stószra, hatéves voltam és szörnyen féltem. A világon senki nem magyarázta el, mi is az a gyógyfürdő, és mi fog ott történni. A nagymama nem tudta, az anyámat nem érdekelte. Amikor megunta a kérdezősködésemet, arcul legyintett, és én már nem akartam tudni semmit. Nagy pofon volt, nem akartam még egyet. Szörnyű volt az út, a mozdonyok füstöltek, sokáig kellett utazni, éjjel, ülve, éhes voltam, és vécére kellett mennem. Emlékszem a mai napig, és soha nem is fogom elfelejteni. Anyám egész úton ijesztgetett, hogy ha nem fogadok szót, akkor bezárnak, szurkálni fognak, és hasonlók. Az első, amit megláttam: sok gyerek valami zöldet evett az ebédlőben. Spenót volt. Én még soha nem láttam olyat. Mikorra magamhoz tértem, az anyám egy szó nélkül eltűnt, és ott maradtam egyedül a kofferrel. Sokáig kerestem. (Még szerencse, hogy volt ott egy kedves nővérke!) Két hónap múlva jött értem. Keleties tájszólásban beszéltem, önálló és bátor voltam. Az iskolában büszkén húztam ki magam. Még senki nem volt gyógyfürdőben, csak én.

Verés járt bizonyítványosztáskor, de igazságtalan beírásért is – a rokon tanítónő arra használt bennünket, hogy kémkedjünk a gyerekei után, de mi nem tudtunk semmit.

Amikor anyám egyszer elküldött tejért, elestem, és kiömlött a tej, amit akkoriban még úgy mértek ki, különös edénnyel. A tejhordó nehéz volt, és sietnem kellett. Elestem, összevertem a térdemet és a tejhordó edényt, és a tej kiömlött. Anyám megvert, majd a kezembe nyomott egy batyut, menjek csak az apámhoz. Nem tudom, milyen sokáig sírtam kétségbeesetten az ajtó előtt, hogy engedjen vissza. Amikor a nagymamám, aki velünk lakott, már nem bírta hallani a sírásomat, anyámnak ki kellett nyitnia az ajtót. Még egyszer megvert, aztán ágyba mehettem. Őt minden beteggé tette, úgy ette a gyógyszereket, mint más a kenyeret. Mindig.

Anyám sokszor rémisztgetett bennünket a pokollal. Főleg este, elalvás előtt. Az volt ám a mulatság! Úgy tizenhárom éves koromig szinte összegömbölyödve aludtam, féltem kinyújtani a lábam, nehogy valaki elérje.

Boldogtalan, kétségbeesett kislány voltam.

(Folytatjuk)

Fordította: Jády Mónika

Hozzászólások

@

Küldés