Az én életem (2)

Debnárová Eva  2009.4.27. 18:58

Otthon szinte semmit nem csinált. Hisz ott voltunk mi, a lányai és az anyja.

És még a dédszülőkről is gondoskodnunk kellett. Náluk is ki kellett takarítani, és mindent elvégezni, amit az idősek körül el kell végezni. Aranyos öregek voltak. Betegek, de kitartóak.

Amikor „Édesanyám” címmel kellett fogalmazást írni, akkor a nagymamámról írtam, vagy egy olyan anyukáról, amilyet szerettem volna. Vagy Varga néniről, aki anyámhoz hasonló korú, de jó lelkű volt. Ő magyarázta el nekem azt is, hogy mi az a menstruáció. Tizenegy voltam, és semmit nem tudtam róla. A nagymama anyámhoz küldött (ő még a régi generációhoz tartozott, akik nem beszéltek erről). De az anyám nem mondott egy szót sem. Ki mondja meg, hogy miért, és mi ez és ez? Akkor még nem volt internet, nem voltak felvilágosító könyvek, és az idősebbek nem beszéltek a személyes dolgokról olyan nyíltan, mint ma. Anyám mindig beteg volt, úgy ette a gyógyszereket, mint más a kenyeret. Soha nem tudta, hogy mi a baja, és miért. Ha mulatságot rendeztek, egészséges volt. Oda mindig futott, mint egy fiatal lány. Nem volt tekintettel senkire.

Anyám azt akarta, hogy ügyesek, sikeresek legyünk, játsszunk hangszereken, és mindig dicsekedhessen velünk. Ám a hangszerekre pénz kellett volna. Mindenféle tevékenységhez pénz kell. Ha akarsz valamit, menj, és kérj az apádtól! Hát ő aztán szörnyű volt. Már attól is rettegtünk, ha szóba került. Mindhárman. De mindezek ellenére jártam énekkarba, színjátszó szakkörbe, a vöröskeresztes csapat tagja voltam, valamint a fiatal turisták klubjáé, balettoztam és néptáncoltam, sőt báboztam is. Nemcsak a nagymamámnak és a dédszüleimnek, hanem Varga néninek és Anka néninek, a felső tagozatos osztályfőnöknőmnek köszönhetően is. Ők voltak azok a nők, akik megmaradtak az emlékezetemben. És a fekete bőrű Angela Davis, aki a feketék jogaiért küzdött, és afro frizurát viselt. Nekem is volt olyan frizurám, de csak később.

Ám az anyám mindentől beteg volt, és minden bajára gyógyszert szedett, mindig, a mai napig sem tudom, hogy miért. Soha semmi baja nem volt, csak épp nem sajnálta senki. Csak arra emlékszem, hogy kész tragédia volt, ha szombaton mosni kellett. Otthon mostunk, a jéghideg vizet a kútból hordtuk, aztán a ruhákat az ugyancsak jéghideg patakban öblítettük, télen is. Néha jó szórakozás volt. A kezünk olyan volt, mint a jégcsap, a víz hömpölygött, és néha elvitt bennünket a ruhákkal együtt.

Egyszer az osztálytársam elesett, és azt mondta, hogy én löktem őt meg. Az anyja átjött hozzánk, és kiabálni kezdett velem. Az én anyám nem kérdezte meg, hogy igaz-e, bár a barátaim állították, hogy nem hazudok. Soha nem kereste az igazságot. Alaposan elnáspángolt. Én meg aztán betörtem az osztálytársam fejét. Téglával megdobtam. És aztán már igaz lett, hogy bántottam, és össze kellett varrnia a sebet a fején.

Sokszor kikaptam. Egyszer, amikor az öcsém trombitára járt a zeneiskolába, vonattal kellett utaznunk. Az öcsémnek volt egy kistáskája, a trombitája, és nem tudom, hogyan, amikor a mi állomásunk következett, kiszálltunk, és ott maradt a táskája. Útban hazafelé majd meghaltam félelmemben. Újból el kell intézni az utazási igazolványt. Ki mondja meg? Hát én mondtam meg. Az öcsém 8 éves volt, én 10. Fémsarkú cipővel vert addig, amíg a szomszéd be nem törte az ablakot. Akkor már nem is sírtam. Még fél évvel később is gennyes seb volt a lábamon, a mai napig megvan a nyoma. Azután már soha nem sírtam előtte. Akár meg is ölhetett volna. Ott sírtam, ahol senki sem látott. Az öcsém sem sírt azután soha. Nevetett. Az utolsó verés, amire emlékszem: 15 éves voltam, a nővérem 17. Diszkóban volt, és fél órával később jött, mint kellett volna. A barátnőjével együtt. Anyánk azzal az óriási főzőkanállal ment neki, amivel a ruhákat szokta keverni a mosógépben. Nem bírtam nézni, hogy ütlegeli a testvéremet, ezért kitéptem a kezéből a hatalmas fadarabot, kettétörtem a térdemen, és elhajítottam azzal, hogy soha többé nem üt meg bennünket. Hogy mennyire féltem! De nem mutattam ki. Ezután a vonat alá akarta vetni magát, ám az állomás messze volt, így letett róla, és a temető falánál üldögélt. Az volt az ő helye, ha nem tudta, mitévő legyen, és amikor kiállt mellettünk a nagymama.

Nem volt olyan karácsony, amelyiken ne akart volna a vonat elé ugrani, mindig pontosan a vacsora előtt! Mindig ideges volt, amikor együtt kellett volna ülnünk az asztalnál és ostyát ennünk, mint ahogy mások csinálták, és ha nem veszekedett vele senki, akkor eltűnt, és éjfélig keresnünk kellett a faluban, a temetőben, és minden helyen, ahol normális esetben nem tartózkodik az ember karácsony estéjén. Néha az árnyékszékbe bújt. Mert főznie, takarítania kellett volna, mert... A nagymama főzött, később pedig már mi is segítettünk, kitakarítottunk. Szörnyű gyerekkor volt.

(Folytatjuk)

Fordította: Jády Mónika

Hozzászólások

@

Küldés