Az én életem (3)

Debnárová Eva  2009.5.6. 8:23

Már kiskorunktól egyedül díszítettük a karácsonyfát. Anyám mindig csak lamentált.

Amire emlékszem, hogy mindig kötött. Semmi mást nem csinált. A karácsonyt nagyon-nagyon sokáig nem szerettem. Egyszer meg akarta mérgezni magát. Mert húst kellett sütnie, a faluban épp lakodalom volt. Szégyen az egész családnak. Túlélte. Akkor lélekben sajnáltam. Pedig kár volt a rumért, meg a gyógyszerekért... Farsang idején történt. Fánkot nem sütött, a rummal öblítette le a tablettákat. Azt mondtam, hogy kár a rumért? Meg voltam rémülve! Tizennégy éves voltam.

Később is marékszámra ette a gyógyszereket, és senki nem tudta, mi a baja. Azt állította, hogy rákbeteg. Ha teleette magát, fájt az epéje, de nekünk ezt másképp adta elő. Honnan tudtam volna, mi az az epe? Gyerek voltam még. Gyógyszereket szedett. Hogy melyiket mire, azt senki nem tudta. A panthenol is orvosság, azt is szedte. Állítólag a hajára. Azt képzelte, hogy ha mindenki látja, hogy orvosságot szed, akkor mindenki tisztában lesz azzal, hogy ő mennyire beteg. Engem nem vitt el orvoshoz azóta, amióta azon a gyógykezelésen voltam. Egyedül jártam az ellenőrzésekre, vagy a nagymamámmal. Fogorvoshoz is egyedül jártam, akárcsak a nővérem. Soha nem ült az ágyam mellé, ha tüdőgyulladásom volt, vagy más betegségem. A második gyógykezelésre magam intéztem el a beutalót. Tizenkét éves voltam akkor, és épp bevonultak a hatvankilences megszállók. Félt, hogy nem jut haza, ha engem elkísér a szanatóriumba. Az egyik osztálytársam apukája vitt el, mert az ő lányát is beutalták ugyanoda. Ő a lányát féltette...

Tizenöt évesen kerültem el otthonról. Kollégiumban laktam. Úgy tanultam, hogy kapjak tanulmányi ösztöndíjat, és szociális ösztöndíjat is kaptam. Ez elég volt a szállásra, az ételre és a zsebpénzre. Csak jól kell tanulni. Hát jól tanultam.

Kistapolcsányba jártam, ott lovagolhattam is. Ritkán mentem haza. Tizenhét éves voltam, mikor az anyám odaköltözött az élettársához. Elkértem a tartásdíjat, amit apám fizetett rám (85 koronát), a családi pótlékot, és tőle is kértem tartásdíjat. Kemény harc volt, de nem hagytam magam. Kár, hogy két hónapig tartott a nyári szünet. Akkor is jártam dolgozni a Baťa cipőgyárba, és szép pénzt kerestem, amit ruhára, ajándékokra, könyvekre és a kollégiumra költöttem. A keresetem karácsonyig kitartott. Jó volt. Nagymama úgy határozott, hogy a pénz az enyém, így nem kellett odaadnom az anyámnak. Különben elvette volna tőlem. Nagymamának mindig vettem valami szépet. Szinte barátnők voltunk. Jól éreztem magam vele. Olyasmiket is elmondott nekem, amit a saját lánya sem tudott. A mai napig szeretem, pedig már a mennyekben van.

Kitüntetéssel érettségiztem. Otthon erre annyi volt a reakció: „Most már szakma van a kezedben, keresd meg a kenyérre valót.” Így hát munkába álltam, és a mai napig dolgozom.

Otthonról nem sok mindent vittem magammal. Néhány konyharuhát és ágyneműt, amiket nagymama szerzett be nekünk, egy vázát és nyolc pohárkát. És a könyveket. Azok az enyéim voltak.

A középiskolában megismerkedtem a jövendőbeli férjemmel. Akkor persze még nem tudtam, hogy ő lesz a férjem. Vidám fiú volt. Jól, sőt nagyon jól táncolt, és megbízhattam benne. Először barátok voltunk, később fordult komolyabbra. Egy idő után összeházasodtunk. Az esküvőt magam fizettem ki. Színes volt az életünk. Mindketten más munkásszállóban laktunk, a nagy Pozsony városában. Én, a falusi lány, elveszetten. De minden akadályt legyőztünk, és vidám pillanatokból sem volt hiány. Első terhesség, útban a kisfiunk. A lakás kifizettük, de nem adták át nekünk. Hová menjünk?

Anyám és az újdonsült férje győzködtek, hogy költözzünk hozzájuk, és ott szülessen meg a kisbabám. Haza akartam menni. Az enyéimhez. Hogy miért? Mert ott voltak a gyökereim, közelben a nagymama, a nővérem, aki szintén babát várt, az öcsém, a nagybácsim és a többiek. Vágytam arra, hogy újra otthon legyek. A városban icipici voltam, elveszett, és magányos. Mostohaapám normálisan viselkedett, amíg nem itta meg a magáét.

Gyönyörű, egészséges kisbabánk született, egy kisfiú. Büszke, fiatal anyuka voltam. Egészen megnőttem. Ám magas lázam lett, ezért antibiotikumot kaptam, és nem szoptathattam. A mellem is begyulladt. Nem volt meleg víz. Anyám egy napig segített nekem. Aztán kijelentette, hogy fáj a háta a pici baba cipelésétől, és bevonult a kórházba. Húsz évig a szememre hányta, hogy egyszer sem látogattam meg a kórházban. Egy csecsemővel, lázasan... A férjem egész heteket töltött távol a munkája miatt. A mostohaapám vedelt, minden éjjel cirkuszolt, és ki akart dobni a házból.

Három hónap után fogtam a gyereket, és elköltöztem az anyósomékhoz. Hűvösen fogadtak, mert az apróságot nem kereszteltettük meg a templomban. Később megbékéltek.

(Folytatjuk)

Fordította: Jády Mónika

Hozzászólások

@

Küldés