Az én életem (4)

Debnárová Eva  2009.5.14. 16:43

A lakást kifizettük, de csak egy év múlva kaptuk meg. Nagy volt az öröm.

A lányom születésekor már a saját lakásunkban laktunk. Az otthonról elhozott könyveimben anyám írására bukkantam: azt írta, hogy elárultam, elhagytam, és fájdalmat okoztam neki, mert amikor elmentem, még csak köszönetet sem mondtam neki. Nem maradt egyetlen könyv sem, amibe ne írt volna valamit, még Sládkovič Marínájában is sértő szavak álltak. Hosszú évek múlva, amikor Pozsonyból egy közeli kisvárosba költöztem, a fiam elégette ezeket a könyveket. Az összeset. Hogy ne bánkódjak. És újra megvette nekem regényeket, és ajánlást írt mindegyikbe. Az új könyvtáramban vannak. Sajnáltam a könyveket, azokat a szavakat viszont nem, amelyek indokolatlanul kerültek bele.

A gyerekekről mi ketten gondoskodtunk a férjemmel, ha pedig kellett, segítettek a férjem szülei vagy a barátnőm. Az anyósom a világ legjobb édesanyja és nagymamája volt, és az is a mai napig. Ám anyósnak nem volt olyan kiváló. Az apósom a legjobb apa és nagyapa volt, és számomra az is marad mindig.

Az anyám soha nem jött el vigyázni a gyerekekre, bár sokszor megígérte. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért nem. Állítólag elfelejtette, nem jött a busz, vagy közbejött valami más... Egy idő után már nem is számítottam a segítségére. A gyerekek a férjem szüleihez jártak nyaralni. Biztos lehettem benne, hogy ott semmi baj nem történik, a gyerekek elégedettek lesznek, és nem kell izgulnom, hogy vajon mi van velük. Csak egyszer (egyetlen egyszer!) vittem el őket az anyámhoz nyaralni. A fiam ötéves volt, a kislányom négy. Vasárnap elutaztunk, szerdán pedig a nagymamám felhívott – azt hiszem, életében először tartott a kezében telefonkagylót és telefonált –, a községi hivatalból, a munkahelyemre, hogy tudom-e, hol vannak a gyerekeim? Hát az anyámnál! Tévedtem. A kislányom a dédmamánál volt (az én nagymamámnál, az anyám édesanyjánál, aki akkor már elég idős volt), a fiam a nagymamánál. Az anyám két napig nem is tudta, hol a kisebbik gyerek. Két napig! A kislányomnál volt pénz, mert mindkettőjüknek kiskoruktól adtunk zsebpénzt. Felszállt a helyes buszra, és a sofőr elvitte oda, ahová kellett. Mindig önállóságra neveltem őket. Mindkettőjüket. Ezért tudta, mennyibe kerül a buszjegy, tudta, kihez akar menni, és hová. A sofőr addig nem indult tovább, amíg nem bizonyosodott meg róla, hogy a kislány tényleg eljutott a nagymamámhoz. Jó ember. Az anyámnak halvány fogalma sem volt róla, hol a gyerekem, az ő unokája, a gyerek, aki nála akart nyaralni, mert minden nagymama fogadja az unokáját nyáron...

Többet nem mentek hozzá. Nem is akartak. Csak a dédmamához. Oda szívesen. Imádták őt. Nem kellett őket arra tanítani, hogy fogadják el a szeretettel és megértéssel teli idős asszonyt. A dédmamánál mindig volt kalács és friss étel, mindig akadt málnaszörp a kamrájában. Meleg keze mindig simogatásra hajlott, és kedves szavakból sem volt hiány. Anyámnál soha nem volt semmi. Mindent nekem kellett vinnem, és magamnak kellett megfőznöm az ebédet, akkor is, ha reggel érkeztünk meg. Pedig nem volt autónk, hajnali négykor keltünk, és fél tízkor értünk célba... Viszont soha nem engedtem, hogy rémisztgesse a gyerekeimet. Ha mégis megtörtént, a gyerekek mindig megmondták. És olyankor nem tettem lakatot a számra. A gyerekeimet úgy védtem, mint egy anyaoroszlán.

A mostohaapám később bocsánatot kért tőlünk, és megértő lett, de nem sokkal később elhunyt, és az anyám egyedül maradt. A mostohaapám volt az egyedüli ember, aki el tudta őt viselni, és kezelni tudta őt. Anyámnak többek között ott maradt egy zsebkendőnyi kertecske. De azt meg kellett munkálni. Mivel otthon ilyesmivel soha nem foglalkozott, nagyon kért, hogy tegyem meg én. Ezért is, de amiatt is, hogy találkozhassak a nagymamámmal, évről évre én tartottam rendben a kertet. Külön esemény lett a kerti munkából, eljött az öcsém is, néha a feleségével, aki rendes nő, és jól éreztük magunkat. Az apró kert rendezett volt, én pedig elégedett. És a család is találkozott.

Később, hogy az anyám ne legyen egyedül, és azért is, mert még mindig kerestem a hozzá vezető utat, velünk járt nyaralni a Tátrába. Szörnyű nyaralás volt. Azok a jelenetek! A mai napig nem tudjuk, miért került rájuk sor. Nagymamám halála után karácsonykor meghívtuk őt magunkhoz. Szörnyű volt. Mindig előállt valami olyannal, amitől teljesen ledöbbentünk. Például, hogy ő csak két ajándékot kapott, a kislányunk viszont húszat. Ám a gyereknek még fél pár zoknit is külön csomagoltunk be, és minden darabot másképp, hogy legyen egy kis vidámság, és szórakoztató legyen összekeresni a párokat. De ő ezt soha nem értette meg.

Soha nem számított neki, ha ő csinált valamit rosszul. De ha neki nem tetszett valami, kegyetlenül bosszút állt. Szörnyű szégyen volt, amikor az üzletben ötven koronát nyomott a kezembe, és arról beszélt, hogy ő fizeti az egész bevásárlást. A kosár tartalma többnyire tízszer annyiba került. Nem lehetett neki elmagyarázni, hogy ha hozzá akar járulni a költségekhez, intézzük el otthon. Nem! Ő az utcán akarta. Különben emlékeim szerint csak egy húsdarálót kaptam tőle. Semmilyen ajándékot. De nem is akartam.

(Folytatjuk)

Fordította: Jády Mónika

Hozzászólások

@

Küldés