Az én életem (6)

Debnárová Eva  2009.5.28. 16:08

Így találkoztunk az anyámnál és jóváhagytuk az ötletét, hogy öregotthonba menjen.

Azt is mondtuk, hogy ha kell, hozzájárulunk a költségekhez. Ez szombaton volt. Vasárnap felhívtam, s úgy tűnt, hogy elégedett, máshogy viselkedett, mint addig....

Hétfőn este az öcsémnek be kellett őt vinnie a kórházba. Összeesett a konyhában. A szomjúságtól és az éhségtől. Csalódott volt a döntésünk miatt. Amikor ott voltam, megfőztem, és mindenféle finomságot is vittem neki. Ennivaló volt, de hozzá sem nyúlt. Vizet sem ivott, így akart bennünket büntetni, hogy nem próbáltuk lebeszélni a döntéséről. Ma már nem akar öregotthonba költözni. Ma már semmi sem igaz az egészből. Csak azt dörgöli az orrom alá, hogy nem látogattam meg a kórházban. Minden betegnek ott volt a családja, csupán neki nem. Jég borította az utakat, rossz idő volt, és mire tűrhetőbb lett az időjárás, hazaengedték. Nem érti, hogy messze lakom, nem a szomszéd faluban... Kórházban volt karácsony előtt is, három hétig. Csak gyógykezeltette magát. Ez a kedvtelése. Ha már nem tudnak neki mit adni, hazaküldik. A kórházig és vissza ingázhatnék állandóan. Most bőrorvoshoz jár. Szerintem néha a test is védekezik. Ott még nem volt. Ha a bőrgyógyászaton is elegük lesz belőle, vajon hová megy...?

Már csak a bolondok háza van hátra. Bár ott is volt már, amikor nem sikerült megmérgeznie magát. Az eszével nincs semmi baj. Egyszerűen csak rossz ember.

Mindig segítettem neki, gondoskodtam róla. Megvásároltam mindent, amire csak szüksége volt. Vittem neki gyümölcsöt, zöldséget, befőttet. Festőket és szerelőket küldtem a lakásába, ha kellett, és ki is fizettem a szakembereket. Hagytam neki otthon készpénzt, hogy szükség esetén kéznél legyen. Mindig elköltötte. Hogy mire? Nem tudom. De ha szüksége volt rá, hát jó. Amikor egyszer azt mondta, hogy csak ennyit adsz? – beszüntettem a pénzinjekciókat. A házbiztosítás hétszáz korona volt, és ezrest adtam neki. A nővérem nem gondoskodott róla, csak kihasználta, hogy vigyázzon a gyerekeire. Amikor viszont anyám bele akart folyni a családja életébe, a sógorom egyszerűen kidobta, kis híján a balkonon keresztül, és vége volt a látogatásoknak. Most a nővéremékhez jár tanácsért, oda, ahol fizikailag és lelkileg is bántalmazták. Ma ők adnak neki tanácsokat, hogy panaszoljon be engem az ombudsmannál, mert nem törődöm vele. De hisz három gyereke van! Én a gondját is viselném... De most már nem hagyom magam bántani.

Most az öcsémen, és a feleségén élősködik. Mindketten drága jó emberek, szorgalmasak, őszinték, szeretettel teli. Nem tudom, meddig bírják. Kár értük...!

Tudják, ő szívesen viszontlátná magát a tévében. Például nem egyszer mondta nekem, hogy más gyerekek behívják a tévébe a szüleiket, és köszönetet mondanak nekik, de mi nem. Erre azt válaszoltam, hogy nekik van miért. Majdnem elájult. És megint én voltam a rossz.

Nincs okom őt a tévébe hívni, ha nem látja, hogy jók a gyerekei, és hogy egész életében segítek neki. Hisz már 15 évesen a saját lábamra álltam. Eltartottam magamat és a gyerekeket. Mindenem megvan, ami kell, és másoknak is adok. Csakhogy neki ez kevés. Az unokái iránt soha nem érdeklődik, de lamentál afölött, hogy nem látogatják meg. Nem érti, hogy ha ő nem mutatott nekik jó példát, nincs mit visszaadjanak neki! Az anyósomat meglátogatják a gyerekeim. Ő igazi nagymama. Nem felejtik el a születésnapját, névnapját, elmennek hozzá, ha búcsú van. Mindig üdvözletüket küldik neki, ha az édesapjukkal találkoznak. Mit gondolnak, nekem nem fáj, hogy az én anyámról megfeledkeznek? De a dédmamájukról nem. Pedig ő már 15 éve meghalt. Kiben van a hiba...?

Ha valami érdekli őt, akkor ez: mi újság van veled? Semmi. Miért is lenne. Ha kórházban voltam, soha nem látogatott meg. Ha beteg voltam, soha nem főzött nekem teát, nem rakott rám borogatást, nem nyújtotta oda az orvosságot.

Tudják, hogy ez mennyire fáj? Hogy lehet ettől megszabadulni? Hogy lehet erre nem gondolni?

Volt egy osztálytársam. Hatan voltak testvérek. Mindig mindegyiknek lógott a taknya. Soha nem volt zsebkendőjük és koszos volt a nyakuk. Az anyjuk szerette őket, kézen fogva vezette mindegyiket, tízóraira zsíros kenyeret adott nekik hagymával, és mindig ott ült velük az orvosi várószobában. Ma már a dédunokáit viszi. Azoknak is folyik az orruk. De érzik az anya-nagymama-dédmama szeretetét.

Nekem soha nem készített tízórait az anyám...

Fordította: Jády Mónika

Hozzászólások

@

Küldés