Egy doboznyi élet

Madarász Ildikó  2009.4.21. 19:58

Nő vagyok. Lánya egy anyának, anyja két fiúnak. Kettős szerep, s nem tudom melyik szeretek jobban lenni. Mikor, melyik.

Négy éve már csak anya vagyok, és persze feleség, testvér, sógornő, nagynéni, keresztanya, lánya egy apának. S hogy milyen érzés lánya lenni egy anyának? Már csak emlékeim vannak.

Furcsa dolog ez az emlékezés. Minden emlékből kettő van. Egy, ami megtörtént, s egy, amit elképzeltünk. Csak az a baj, hogy egy idő után nem mindig tudom, hogy melyik is volt az igaz, s melyik képzeletem tévelygése. Arra biztosan emlékszem, hogy egyszer egy tízkilós dinnyét éppen a bejárati ajtónk előtt ejtettem el, de arról már csak ködös emlékeim vannak, hogy kikaptam-e érte...

Szeretném hinni, hogy nem.

Pedig én is biztosan aranyos kislány voltam. Tanúsítják ezt a fotók, mik rólam, rólunk, anyuval készültek.

Anya, amikor ruhát ment varratni magának, mindig egy fél méterrel több anyagot vásárolt, s így nekem is jutott egy pont ugyanolyan kisruhára való. Anya az összes ilyen kisruhámat elrakta egy dobozba. Imádtam anyával együtt, egyforma szoknyákban sétálni a Balaton parton. Anya szép volt, s én háromévesen rajongva néztem a kontyos anyukámra, s folyton ott szaladgáltam a lábai előtt, a balatoni kövek között.

Azok a balatoni kövek! Társaim, csendes hallgatóságom egész életemen át.

Láthatatlan könnyeim néma tanúi, láthatatlan könnyeim felfogó edényei, láthatatlan könnyeim maguk. Egyik-másik majdnem összenyomott, de valahogy mindig kimásztam alóluk.

Én sosem voltam egyszerű eset.

Talán már gyermekként sem, kislányként sem, kamaszként sem... A kis kavicsok már ekkor elkezdtek rakódni, aztán az idő múlásával csak szaporodtak, mint a homokóra apró szemcséi, úgy rakódtak az alsó tengelyrészbe sérelmeim halmazai. Az én kövecskéim aztán, mivel az idő járt, összeálltak és már éreztem a súlyukat is, s elkezdtem görgetni magam előtt őket. Nem volt mellettem senki, aki vizet hozott volna, ha szomjaztam két görgetés között, nem volt, aki megmutatta volna, hogy hol vannak a talpfák, hogy a gurítás könnyebb legyen, nem volt egy kőfejtő a közelembe, akit megkérhettem volna, hogy szétzúzza őket.

Vannak bennem olyan emlékek édesanyámról, amikre még így, negyven fele is, még emlékezni is fáj. Pedig igazán apró kis dolgok: apró megjegyzések, apró kis szavak, apró jelentéskülönbséggel, apró tettek, apró ölelések hiánya, és én csak gyűjtögettem, gyűjtögettem, míg a lágy kavicsokból sziklák lettek.

Lázadóvá váltam, már nem akartam a tengernyi sziklát.

Anya néha elővette a kisruháimat a dobozból, nézegette, simogatta. Nem tudom, hogy anya miért rakta el azokat – talán emlékbe –, miért is szorongatta a kisszoknyáimat, amikor OTT VOLTAM ÉN IS! Én, akit élőben is lehetett volna szorongatni, becézgetni, kedvesen ránézni! Miért kell a múltat siratni, az időt, amikor még kislány voltam, amikor még szerethető voltam (szerinte) és miért nem látott azon túl már bennem semmi kedveset? Csak a kisszoknyáimat simogatta, hogy milyen tündéri voltam benne – három évesen! De amikor 13 éves voltam, vagy 23 és 33 éves, akkor is voltak szoknyáim, akkor is tudtam volna kedves lenni, ha ő kedvesnek akart volna látni.. De nem. Csak a ruhácskáim rakta szépen sorba, évről évre. Aztán egy idő után már ezt sem rakta.

Lázadóvá lettem. Anya szerint. hatévesen.

Anya talán nem ilyen kislányt szeretett volna.

Pedig a lázadást ő maga tette meg legelőször, mivel nem Évike lettem, hanem Ildikó, a faluban az egyetlen nem Gizike, nem Magdika.

Ő pont olyan kislányt szeretett volna, mint a szomszéd Évike. Kedves, aranyos, babákkal játszó, majd iskolába kerülve kitűnő tanuló, aki érettségi után kezd el majd csak fiúzni, és az első komoly, megfontolt, jó családból származó fiúhoz megy férjhez, és ugyanolyan kedves-aranyos Évikéket és Gyurikákat szül, mint amilyen maga is volt.

De én nem voltam Évike!

Harsányságom már gyerekkoromban megmutatkozott, ami az idő múlásával csak fokozódott. Színésznőnek készültem. Kamaszkoromban szövegkönyveket bújtam, verses könyveket olvastam. Igaz, akkor is ezt tettem, amikor a telekre kellett volna menni kapálni!

Nem voltam Évike!

Festettem magamat, lakkoztam a körmeimet, a ruháimat magam varrtam. Anya nem látott bennem semmi szépet és jót. Nem volt büszke rám. Néha elővette a kis dobozkáit, és a ruhácskáimat nézegette. Egy idilli gyermek apró emlékeit.

Én nem rakok el semmit, illetve szinte semmit. Mániámmá vált, hogy nem. Néha persze kivételt teszek, de ez a ruhákra nagyon ritkán érvényes. Talán dacból. Talán, mert így érzem helyesnek, talán azért, hogy én más legyek! Én a fiainkat puszilgatom – amikor hagyják –, én őket ölelgetem –, amikor épp szabad –, és én ettől vagyok boldog.

Persze azért nekem is vannak apró emlékeim, a fiúk anyák napi hajtogatványai, festményei, megvannak a kedvenc rajzai, például az egyik első portréjuk rólam, apró kis emlékek. A többit belül őrzöm. Úgy, mint anyám kék szemét, a piros köntösét, a kopogós fapapucsát, a turbánját, ami neki rettentő jól állt, a krumplis pogácsája ízét, a piskótatekercsét – amit azóta nem ettünk –, az utolsó szavait, amit nekem mondott: – Szia-szia, holnap várlak, siess! – És én becsuktam magam mögött a kórházi szoba ajtaját.

Pedig még maradni kellett volna, tágítani az időt, világra nyitni azt a kis szobát, az ablakát, hogy míg magánál volt, ne lett volna egyedül, hogy beszélni tudjak még vele, ha csak a víz hőmérsékletéről, amit a szájához tettem.

A fényképe a fiókomban.

Olykor előveszem. Nézegetem. Ő volt az anyukám. Aki olyan kedves volt, hogy eltette a kisszoknyáimat!

Már négy éve annak, hogy utoljára rám nézett, hogy úgy nézett rám, hogy látott is. Másnap egy új helyre költözött, magával vitte turbános alakját, a sütireceptjét, a titkait, a bánatát, az örömét – a bánatomat, az örömömet.

Sokat gondolkodtam azóta.

Már nem tud megbántani. Már nem tud közönyével sérteni. Már nem tud kínokat okozni egy pillantásával. De néha vágyom ezekre a pillantásokra is. Talán felnőttem mára a feladathoz, talán ma már nem fulladnék bele az önsajnálatba, talán már tudnánk beszélni, talán már tudnék kérdezni, s elviselni a választ is, talán találnánk egy közös utat. Talán szerethetne is, talán hagyná, hogy szeressem, talán meglátná bennem a jót, talán átölelhetném, talán átölelhetne!

De nincs talán, csak a kisszoknyák egy dobozban, egy képzelt gyermek ruhái, aki – én is lehettem volna...

Hozzászólások

@

Küldés