Újjászületés

Szosznyák Irén  2009.5.8. 16:35

A zsákok csak látszólag vannak a padláson, valójában a hátunkon cipeljük Örökre. Súlyos teherként.

A lányom a fővárosban tanult. Öt, hiányokban, szeretetben megszenvedett év után leérettségizett, és nagy-nagy örömömre ide közelre vették fel az egyetemre. Lelkem nyugalma ez irányban visszatért. Új élethelyzet ez, és a sokszor oly kihalt kisszoba ma ismét élettel teli. A tér színe most ragyogóbb, ismerős fények cikáznak a falon. Szeretek benyitni ide, a mosoly felült a mennyezetre, már szebben süt be a Nap az ablakon. És a megszokott illatok is visszatértek; most már tartósan. Egyik hétvégén elterveztük, hogy kiválogatjuk azokat a ruhákat és könyveket, plüss állatkákat, érmeket, leveleket, fecniket, rajzokat, amik öt év alatt ott lapultak a lakatlan kis szobában.

Nem is gondoltam, hogy ez milyen érzéseket fog felkavarni bennem. A rám oly jellemző „nehezen megszabadulni dolgoktól” érzése most is próbára tett. Sajnos, vagy nem sajnos, én mindig, mindenhez „görcsösen” ragaszkodom, bár dolgozom azon, hogy ne így legyen, de időnként, vagy inkább gyakrabban csekély sikerrel... Most is ez történt velem. A pakolászás során rengeteget nevettünk, felidéztünk kedves-mókás életképeket, de igyekeztem elrejteni meghatottságomat. Valahogy szégyelltem a gyengeségemet: a szemembe toluló könnyeket befelé nyeltem, majd elfordulva úgy tettem, mintha semmi de semmi nem fájna.

Minden egyes ruhadarab emlékeket idézett fel bennem, letűnt érzéseket, aggodalmakat és reményeket, örömöket, boldog pillanatokat. Szinte mindent újraéltem. Furcsa érzés ezeket most beletenni egy zsákba, elsüllyeszteni az idő kútjába, és úgy tenni, mintha soha-soha nem lett volna az életünk része, nem lenne hozzá közünk. Tudom, világosan tudom, hogy nem a tárgyak, nem egy kis szoknya, nem egy ünneplős selyemblúz, nem egy rongyosra ölelgetett plüssfigura adja az emlékezés valódi értékét. Tudom, és érzem, hogy a bennem, bennünk felgyülemlett érzések és emlékek fénye a lényeg! Mégis, nehéz volt a szívem. Megválni dolgoktól még nem végállomás. Amit magunkban őzünk eseményekről, sikerekről és kudarcokról, emberekről, egy megsárgult levélpapírról, egy találkozásról, egy tekintetről, egy hangról, egy kedves osztályfőnökről, nevetésekről és könnyekről, valójában örökre velünk van. Ott a lelkünkben, annak legmélyén, csak valahogy nem mindig sikerül ezt ilyen reálisan, csak az eszünkre bízva elhitetni magunkkal.

Sok mindent tudok, például azt is, hogy mindig előre kell nézni, optimistán és reménnyel telve, és nem szabad, hogy a múlt, annak elsiratása ráüljön, rátelepedjen a szívünkre. Tudom, és mégsem tudok így érezni. Örök hadban állok magammal, mert amit az eszem diktál, azt a szívem folyton, azonnal felülbírálja. Ez egy kemény harc, egy örök harc önmagammal, az idő ellen, ugyanakkor az időért. Ma már más fontos, mint régen. Azok a könyvek, amik lekerültek a polcról, és egykor tudást hordoztak, már nem fontosak. És nem fontosak a poszterek, a porcelán tűzpiros kis szív sem, a kettétört, de féltve őrzött, üzenetet hordozó fehér szívecske sem, és a kosárba gyűjtött állatfigurák tompult szeme fénye sem. A színes dobozba rejtett első szerelmes levelek sem. Ez már mind-mind a múlté. Már új könyvek pöffeszkednek a polcon, új képek fénylenek a délutáni napsütésben, új színek és érzések ragyogják be a kisszoba terét.

Szeretném érezni, hogy jól van ez így, hiszen tudom és hiszem, hogy azok az emlékké kövült tárgyak, amik régen egy korszak építőkövei voltak, valahol beépültek lányom lelkébe, és azok az érzések biztos alapot képeznek egy új korszakhoz. Egy buktatókkal, de reményekkel teli időszakhoz. Lányom új korszaka számomra is elhozza a változás szelét. Valahogy úgy érzem, nekem is újjá kell születnem, vagy legalábbis megújulnom. Szeretnék ehhez felnőni, megértést, szeretetet és erőt sugárzó lenni. Meg kell fiatalodnom, és bástyáimat meg kell erősítenem. Érte, a lányomért, hogy támasza lehessek mindenben!

Azokat a padláson, zsákban pihenő emlékeket pedig hagyom. Hagyom, hogy a por finom szemcsékkel belepje és megvédje. Lelkem-lelkünk építőkövei most már végleg, végleg félretéve. Hiszen új utakon járunk, új élményeket és érzéseket keresünk, új embereket engedünk életünkbe. Közben gyűjtjük a következő zsákokba való, életünk félve beletett emlékdarabkáit.

Hozzászólások

@

Küldés