Akarat kérdése


Dráfi Emese  2010.4.26. 6:03

Miért akarja mindenki a másikra erőltetni az akaratát?

„Mama, hova megy? – kérdezi a vő
Megyek a temetőbe – válaszolja az anyós.
És a biciklit ki hozza vissza?”


Ki ne ismerné ezt a közkedvelt anyósviccet, amin, valljuk be, őszintén jót derülünk, miközben több mint valószínű, hogy nekünk is van – sőt lehet, hogy mi magunk is anyósok vagyunk már.

Remélem, egyszer én is az leszek. Mert, ha az leszek, az azt jelenti, hogy a fiam és a lányom egészséges, talált magának párt, és várható, hogy unokáim is lesznek. Miért lenne olyan szörnyű anyósnak lenni? Minden hozzáállás kérdése. Minden anyának tudatosítani kellene, hogy a gyermekünk nem a mi tulajdonunk. Mi kölcsön kaptuk őket, hogy vigyázzunk rájuk, felneveljük őket, és amikor eljön az idő, akkor nagy-nagy szeretettel el kell engedni őket. Nem kidobni, és főleg nem szemrehányásokkal illetni, hanem elengedni – de közben nyitva hagyni az otthon ajtaját. Mankó lenni számukra, amikor épp segítségre van szükségük, és nem uralkodni felettük – tanácsot adni, és nem érzelmileg zsarolni őket. Ja, és hogy a gyermekünk esetleg nem úgy választott, ahogy mi azt elképzeltük? Mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy az az ő élete. Neki is meg vannak a saját dolgai, tanulni valói az életben. Ezek elől nem lehet kitérni. Mi csak legyünk anyák, a biztos háttér!

Nekem jó anyósom volt. Egyszerű asszony. Közös témánk alig akadt, az időjáráson és a főzésen kívül nemigen beszélgettünk. Két különböző világból valók vagyunk. Tiszteltem, mert négy fiút szült és nevelt fel, mégpedig önzetlenül, igazi anyaként. Soha nem szólt bele a dolgainkba, soha nem macerált. Mindig azt mondta, gyerekek, ne veszekedjetek, próbáljátok meg megoldani! Soha nem mentünk haza tőle üres kézzel: mindent igazságosan elosztott. Mindig friss kalács, étel várt bennünket. Nem tudom, most mi lehet vele, válásunkkal ő is kilépett az életemből. Csak a gyermekeimtől hallok néha hírt felőle.

De az élet megy tovább.

Nemrég a rádióban ezzel a témával is foglalkoztam. Eredeti célom az volt, hogy olyan nőket vegyek rá a nyilatkozásra, akik konfliktusban vannak egymással. De a dolog másképp alakult. Volt szerencsém megismerni két csodálatos anyós-meny párost, akik igazán példaértékűek a többi civakodó, marakodó anyós és meny számára. Sajnos ők vannak kevesebben.

De miért? Miért akarja mindenki a másikra erőltetni az akaratát? Ennek csak egy oka lehet, az önzőség. És ez nemcsak az anyósra, hanem a menyre is vonatkozik (de azt is írhatnám, hogy mindenkire, sajnos).

Tehát nézzünk mélyen magunkba, és gondolkodjunk el, megéri-e nekünk az állandó nézeteltérés? Legyen az anyós vagy meny, após vagy vő...



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

Anyósról csak rosszat

Nagy Virág

Szerencsésnek érzem magam, hogy mindkét nagymamámat ismerhetem…

2010.4.29.   


A szeretet kötelékei

Póda Erzsébet

Már négyezer éve is hajbakapott az anyós meg a menye...

2010.4.19.   


„Kedves mama”

Nagy Erika

Talán nem véletlenül van annyi anyósvicc, és talán az sincs véletlenül, hogy az autónak van anyósülése.

2010.4.14.   


A párunkkal jön a családja is

Mészáros Krisztina

Fiatalon lettem szerelmes abba a férfiba, akivel később összekötöttem az életem – és a családomat is.

2010.4.11.    3

A rovat további cikkei