Boldog vagyok!

Póda Erzsébet 2007.5.21. 19:33

Mostanában egyre gyakrabban érzem magam boldognak.

Az az igazság, hogy minél több évet tudhatok a magaménak, annál gyakrabban érzem magam elégedettnek. Azelőtt csak egész kiskoromban voltam felhőtlenül boldog: mikor még anyukám babakocsiban tologatott, esténként az ágyam mellé ült és mesélt, vagy amikor a nagymamámmal lehettem. Az iskoláskoromra és a kamaszkoromra már nem úgy emlékszem, mint gondtalan, csodálatos időszakra. Bár kétségtelenül volt sok-sok örömteli, vidám pillanata is. Örömöt okozott például, ha a könyvek világába merültem, ha jót beszélgettem a barátaimmal, ha jó zenét hallgathattam, az állatkáimról gondoskodtam, vagy pirított tökmagot eszegettem hideg téli estéken a testvéremmel és a szüleimmel együtt, miközben jókat nevettünk. Egyszóval, amikor azzal foglalkozhattam, amit tenni szerettem.

S vajon miért érzem magam mostanában boldogabbnak? Talán, mert végre megértettem: nem az a boldogság, ha álomvilágba menekülök, és felesleges dolog minden erőmmel azon igyekezni, hogy másoknak megfeleljek. Ez ugyanis lehetetlen vállalkozás – és kellemes érzést nem, csak frusztrációt okoz. Igazán akkor vagyok elégedett, ha meg tudok felelni önmagam elvárásainak. Ha ugyanis elégedett vagyok magammal, nem stresszel szinte semmi, így képes vagyok odafigyelni másokra, és hamarabb észreveszem az élet, a világ apró szépségeit is, melyek sok kis örömöt, sok kis boldogságot okoznak.

Akárhogy is töröm a fejem, és próbálom magam beilleszteni a „közvélemény” ama elvárásának sablonába, miszerint a nő akkor a legboldogabb, ha szerelmes, sehogy sem sikerül. Tucatnyi barátnőm van, aki szenved a szerelemtől: vagy azért, mert szerelmes, vagy azért mert nem szerelmes. Az én szerelmeim szinte mindig csalódással értek véget – talán éppen azért, mert a külvilág meséi alapján én is attól vártam a boldogságot. A férfiakról azt gondoltam, csodálatos lények, akik mindig minden körülmények között tudják melyik a helyes út, akik erősek, bátrak, becsületesek, támaszt nyújtók, biztonságot adók. Fogalmam sincs, honnan ered ez a közfelfogás róluk, mindenesetre azóta vagyok elégedett a férfinemmel, mióta az életet figyelve tudatosult bennem, hogy ugyanolyan emberek ők is, mint a nők. Ugyanazokkal a hibákkal, emberi gyarlóságokkal. Ha ezt elfogadjuk, megszűnnek a romantikus álmaink okozta valóságos csalódásaink – bennük.

Az olyan közhelyeknek sem hiszek már rég, miszerint a nőt az anyaság, és a család teszi boldoggá. Pontosabban: időszakosan talán így van, de hosszú távon semmiképp. Persze vannak, akik számára valóban ezek a klisék jelentik az elégedettséget, hiszen mindannyian mások vagyunk, más-más igényekkel. Ám reálisan látva az életet, több tucatnyi kérdés merül fel bennem ezzel kapcsolatban. Hogyan lehet boldog az a sok házasságban élő nő, aki rettegésben él, mert a férje veri, terrorizálja? Akinek a férje szeretőt tart? Akinek a férje nem segít semmit, nem társa semmiben vagy magára hagyja a bajban? Hogyan lehet boldog az a sok nő-anya, aki nem várt vagy nem önszántából vállalt gyereket szült, aki nem szereti a gyerekeket, aki kínozza, utálja a saját gyerekét, vagy kivételezik az egyik gyerekével a másik rovására? Hogyan okozhat boldogságot egy olyan családban élni, amelyben csalják, becsapják, utálják egymást, és napirenden vannak a veszekedések? Hogyan okozhat boldogságot olyan családban élni, amely bár a külvilág számára oly ideális, belül mégis romlott: a szülő molesztálja a saját lányát/fiát, vagy a külső világ számára láthatatlan, beteges viszonyok uralkodnak?...

Talán azért sulykolják belénk, hogy a fent említett három dolog teszi az embert a legboldogabbá, mert általában azt hisszük, azért születünk, hogy szaporodjunk, utódokat neveljünk. Természetesen ez is lehet életcél, boldogság-okozó. Azonban úgy vélem, az ember azért ennél többre hivatott…

Jó pár évnek kellett eltelnie, míg rájöttem, akkor boldog az ember, ha azt teheti, ami neki jó, amiben örömét leli. Az élet tele van a fent említett hamis klisékkel. Jó ideje nem áltatom magam ezekkel. Mióta megpróbálok két lábbal állni a valóság talaján, nyugodtabb, felszabadultabb vagyok, s érdekes módon a titkos álmaim közül egyre több válik valósággá. Talán, mert sikerült kibékülnöm önmagammal, ezen kívül nem csak várom, hogy a csoda teljesüljön, hanem teszek is érte.