Félelem


Csepy Enikő  2011.12.6. 6:43

Egy olyan erővel bíró szó, mely minden emberben mást és mást ébreszt fel, de kizárólag negatív értelemben.

Ami számomra hátborzongató, az nem biztos, hogy a buszon mellettem ülő fiatal srácnak is az. Egy biztos, nem vagyunk egyformák.

De mit is jelent e szó? Nincs olyan ember, aki ne félne valamitől. A legegyszerűbb csúszómászó bogártól kezdve a hatalmas, irdatlan izomtömeggel rendelkező vadállatig széles a skála. Lehet válogatni, ki mitől maradna legszívesebben kilométeres távolságban. De valójában tényleg ez az igazi jelentése? Tényleg csupán egy szemmel látható és kézzel fogható dolog válthat ki belőlünk riasztó érzéseket?

Egy biztos. Az az ember, aki azt állítja, hogy nem retteg semmilyen tudatalatti víziótól, hazudik. Minden emberben ott lakozik és motoszkál állandó jelleggel egy kísértő „szellem“, mely nem feledteti el vele igazi félelmének mivoltját. Gondolok itt olyan elfeledett gyermekkori vagy akár felnőttkori sérelmekre, melyek visszafordíthatatlan hatást gyakoroltak lelkünkre. Olyan dolgok ezek, melyek megrázóak voltak számunkra, s olyan mély nyomot hagytak bennünk, hogy maradandó hatásuk a félelem kibontakozásává alakult.

Gondoljunk csak bele! Nem kísért bennünket a múltból egy olyan kép, ami szinte beleégett a retinánkba? Melyet hiába próbálunk, egyszerűen lehetetlen kitörölni agyunk mélyen elraktározott kis fiókjaiból...

Nem vagyok pszichológus. Csupán egy fiatal lány, aki már átélt pár olyan dolgot, amely egyáltalán nem volt „betervezve”. Azok a bizonyos pofonok, melyek életem végéig el fognak kísérni utamon.

És hogy mire kényszerítenek ezek a belső „félelmek“? Aki tudja miről beszélek, az bizonyára sejti, hogy néhány cselekedete kényszeredett. Vannak olyan dolgok az életében, melyek nélkül ugyanúgy teljes életet élhetne, de egy bizonyos erő húzza, hogy ezzel tökéletesebb lesz minden. Véleményem szerint ezek az elfojtott félelmek „kiengesztelő“ folyamatokat hoznak magukkal. Agyunk megpróbálja kompenzálni a sérült felet, ezért kialakulnak bennünk bizonyos mániák, melyeket állandó jelleggel űznünk kell, hogy boldogságérzetet keltsenek bennünk. A pszichológusok már bebizonyították, hogy a mániák eredete valóban összeköthető a lelki sérelmek kialakulásával.

És hogy mire kényszerít a valóság? A legyőzésre. A világ tele van gyenge emberekkel, akik rabjaik maradnak félelmeiknek. Egy részük mégis képes túllépni rajtuk. És hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy eljön az életünkben az a pont, mikor megvilágosodunk. Méghozzá a Valóság által! Egy olyan élethelyzetben, mely akár életünk legabszurdabb pillanata is lehet, de mégis sorsdöntő hatással lesz ránk. A valóság természetes folyamata ez. Lehetetlen siettetni vagy akár lelassítani.

Egy biztos: egyszer utolér bennünket.

De addigra fel kell készülnünk a méltó befogadásra, hogy mindaz, amiért addig küzdöttünk, értelemet nyerjen a megfelelő pillanatban.



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

„Valóvilágtalanság”

Nagy Csivre Katalin

Ha a valóságot akarjuk jellemezni, akkor madártávlatból kell azt szemlélnünk.

2011.12.21.   


Gyermeki öröm

Nagy Erika

Hiába tagadja az ember, de ott legbelül a sokadik iksz után is megmaradunk egy bizonyos szintig gyermeknek.

2011.12.15.   


Menekülés a mámorok világába

Csepy Enikő

Valószínűleg ma már senki sem fog elájulni a hírtől, hogy egy 15 éves srácot drogelvonóra kellett küldeni, vagy hogy éppen túladagolta magát.

2011.12.12.    4


Következő megálló: a Valóság

Halász Kata

Minden egyes nap a megszokott rutinnal kezdődik és végződik.

2011.12.2.   


Felkészülni a valóságra

Kovács Márta

Szülészet, valahol a nagyváros forgatagában. A hely, ahol elkezdődik egy új élet.

2011.11.28.   


Az igazi való világ

Puha Andrea

,Ez a való világ, nem az, ami a tévében megy...“

2011.11.21.  1    23

A rovat további cikkei

A valóság hozadéka

Nagy Anna

Mit hozhat a valóság? Például egy igaz mesét.

2011.11.11.  2    4


Mire kényszerít(het) a valóság?

Cseh Gizella

„Ignoranti, quem portum petat, nullus suus ventus est.” [Semmilyen szél sem kedvező annak, aki nem tudja, milyen kikötőbe tart.]” (Seneca)

2011.11.7.    13