Emberhez méltóan

Sábitz Katalin 2006.11.24. 10:47

A minap azt hallottam: amiért az embernek nem kell fizetnie, azt már meg sem becsüli.

Sőt, minél többet fizetünk, annál biztosabbak lehetünk benne, hogy a portéka (akár fizikai, akár szellemi) megéri, vagyis elkönyvelhetjük: jól jártunk. (Vajon tényleg jól jártunk?)

Ma a pénz a mércéje mindennek. Nem csak a kenyérnek meg a cukornak a boltban, hanem már a saját testi vagy lelki egészségünknek is. Fizetünk azért, ha meg akarunk gyógyulni, és fizetünk azért is, hogy megelőzzük a bajt, és azért is, ha meggyógyulunk.

Elképzelhetetlennek tűnik, hogy ma ingyen bármit is megkaphatunk. És mégis! Vannak ugyanis dolgok, melyeknek az értéke pénzzel nem mérhető, amelyeket nem lehet megvásárolni. Ilyen például a jó halál.

Hallottam egy érdekes előadást Dr. Hegedűs Katalintól, aki a SOTE Magatartástudományi Intézetének bioetikusa, és a Magyar Hospice-Palliatív Egyesület elnöke. A halálról, eutanáziáról, etikai és jogi kérdésekről beszélt. Megdöbbentettek az általa említett felmérések, melyekben sok orvos, orvostanhallgató és nővér nemmel válaszolt arra a kérdésre, hogy leülnek-e néha a beteg ágyához beszélgetni. (Túlmenően a kötelező vizit-kérdéseken.) Emiatt persze a kórházi dolgozók kis létszáma, illetve az időhiány okolható elsősorban.

És megdöbbentett az is, hogy a medikusok zöme – a személyes élményein kívül -- még nem „találkozott” a halállal. Pedig a halál minden nap ott lebeg az élet fölött, s talán azok szembesülnek vele a leggyakrabban, akik nap mint nap a betegek között mozognak.

De térjünk vissza a jó halálra, mert ha kezünkben lenne a döntés, mindannyian méltósággal, emberi tartásunkat megőrizve szeretnénk távozni. Ez emberi jogunk, ezért vívja mindennnapi küzdelmeit a Magyar Hospice-Paliatív Egyesület, mely a haldokló betegek humánus gondozását és életminőségük javítását tűzte ki célul.

Az egyre bővülő egyesület orvosokból, nővérekből, pszichológusokból, gyógytornászokból, szociális munkásokból, lelkészekből, dietetikusokból és képzett önkéntesekből áll. Ők az életet pártolják, ezért elutasítják az eutanáziát, de az élet mesterséges és gyötrelmes meghosszabítását is. Ők a rászorulók testi és lelki épségéről egyaránt gondoskodnak, de nem csak a kórházban, hanem – igény szerint -- a beteg otthonában is. Mert sokak számára megnyugtató a jól ismert környezet, ahol talán jóval könnyebb befejezni a földi tevékenységeinket, lezárni az életet, és elbúcsúzni.

A halálra való készülődés folyamata, a búcsúzás óhatatlanul terhet ró a családra, a haldokló közvetlen környezetére (lelkileg, fizikailag és anyagilag is). Másfelől viszont lehetőséget ad a gyász megélésére és elmélyítésére, arra, hogy felkészülhessünk szerettünk elvesztésére (ha erre fel lehet készülni).

Ebben a teherviselésben szeretne osztozni a hospice, vagyis segíteni az ápolásban, segíteni abban, hogy fel tudjuk dolgozni magunkban a gyászt. És mindezt ingyen, fizetség nélkül! Mert vannak még, akiknek az emberség előbbre való a pénznél! Hiszen mindnyájunk alapvető joga az emberhez méltó élet, és – az élet részeként -- az emberhez méltó halál.