Mementó

Sábitz Katalin 2006.10.31. 20:30

A temetőben járva az ember számot ad, és óhatatlanul felsajdul benne a kérdés: van-e élet az élet után?

Nagypapám azt mondja: -- Olyan ez, mint a visszhang. Ha felujjongok, a hangom akkor is hallatszik, amikor én már csendben vagyok.

Lehet, hogy minden élet ujjongó hang, melynek vége a határtalan horizont?

Vagy körforgás. Memento mori! Az ember porból vétetett, és visszatér a porba. Ennyi volt? Volt-e értelme? A halál örök misztérium, vagy egy súlyos kérdőjel, amely ott lebeg az élet feje fölött?

Nehéz elfogadnunk a halált; azt, hogy véget ér, amit biztosnak hittünk eddig. És félünk tőle, pedig természetes velejárója a földi létnek. Félünk, mert a halál olyan, mint egy kapu, mely az ismeretlenbe vezet.

Félünk, mert végiggondoljuk, mi mindent kell itt hagynunk. A gyermeknek a szülőt, az anyának a gyermekét, a férjnek a feleséget, a sok-sok teendőt, a meg nem élt éveket, az álmokat, emlékeket, az életet, amelyhez ragaszkodunk.

A hívő ember számára a halál nem az út vége, hanem csupán egy állomás. A test csak külső burok, amely mulandó, de a lényeg, az emberi lélek nem az! Talán más testet ölt, talán a Földön marad még és vezekel, újabb lehetőséget kap a tökéletesedésre; vagy elhagyja a földi létet, és egy másfajta dimenzióban, egy másfajta valóságban él tovább. Kell, hogy legyen élet az élet után!

A napkorongra azt mondjuk, minden reggel felkel, de minden nap újra és újra bealkonyodik, és ránk borul az este. Amikor mi azt mondjuk: vége, a bolygó túlsó oldalán akkor kezdődik csak a nap, akkor kezdődik az élet!

Mert minden nap elkezdődik az élet, és minden nap van bőven teendőnk: szeretni, küzdeni, szolgálni, örvendezni, szenvedni, nevelni és nevelődni, megbocsátani, hálát adni és megpihenni. S nincs félnivalója annak, aki lelkiismeretesen megélt minden egyes napot, ami a rendelkezésére állt. S ha jő’ az alkony, nyugalmat hoz nekünk.

S amikor a temetőben a ragyogó lángokat látjuk, azt érezhetjük: az ég csillagai leszálltak a Földre, hogy ma lássunk a sötétben! Hogy lássunk, és emlékezzünk!

„Talán nem is csillagokat látsz az égen,
azok kis ablakok,
melyekből szeretteink tudatnak:
ők már boldogok.”
(Eszkimó dal)

Hozzászólások

éva, 01. 11. 2006 18:17:30 Kedves Katalin,

tetszett a cikk, szepen, meghaoan irtja meg mindazt, amit sokan nem tudnak szavakba onteni. Minden jot, Eva.

Szijártó Gábor, 02. 11. 2006 18:41:10 Jó az emlékezés

Kedves Kati! Tegnap olvastam írásodat, komolyan megéríntett, s ma amikor kinn voltam a Kozma Utcai Köztemetőben, magammal vittem gondolataidat, s elgondolkoztam életről halálról...A neveket és évszámokat olvasva éreztem, hogy nem vagyunk távol halottainktól, még az ismeretlenektől sem, hisz azok az emberek nyugosznak ott, akikkel nem is olyan régen együtt utaztam metrón, villamoson, csak annyi a különbség, hogy az én vonatom még nem futott be a végállomásra. A 301-es Parcellában ez az érzés felerősödött bennem, az itt nyugvó emberek túl korán értek a "végállomásra", mert az volt a küldetésük, hogy életük árán küzdjék ki nekünk, nekem az emberhez méltó életet, köszönet és dicsőség Nekik! Szijártó Gábor nyugdíjas

Szijártó Kornél, 08. 11. 2006 16:29:34 a halál: életjelenség

Kedves Kati! Jó érzés ilyen ifjú lánykától ilyen érett gondolatokat olvasni életünk egyik nagy kérdéséről: a halálról. Egy érdekes gondolatsor végén - szerintem - az utolsóelőtti bekezdésben mondod ki a lényeget: ha mindennap megtesszük azt, amiért ide, a Földre születtünk, nincs mit félnünk a haláltól. Anthony de Mello egy kis egyperces bölcsességében ezt úgy fejezi ki, hogy nem az az igazi kérdés, hogy van-e élet a halál után, hanem az, hogy van-e élet a halál előttt? Ezt kiegészíteném azzal, hogy amilyen életet éltél, olyan lesz a halálod. Továbbá: a halál nem az élet ellentéte, hanem annak szerves része. Éppúgy életjelenség, mint a születés. Irásaidat pedig továbbra is szeretettel várom! Szijártó Kornél, nyugállományú vegyészmérnök, ám aktív nagypapa.