Nagymama


Mészáros Angelika  2023.10.30. 14:27

Szaladnak az évek, olyannyira, hogy csak ilyenkor, a halottak napja táján tudatosítom, milyen gyorsan is...

Hihetetlen számomra, hogy már huszonhárom éve nincs mellettem, pedig most is olyan sokat gondolok rá. Érzem, ahogyan megsimogatja a fejem, és a butaságaimra felkacagva megjegyzi: Ó, te hógoló!

Előttem vannak a hosszú téli esték, amikor betoppannak a konyhába a barátnői, a Borcsa, a Maris meg az Annus néni. Előkerül a papírzsák, belőle a libatoll. Nekem már a látványtól, ahogy lassan, lágyan szedik ki a zsákból az asztalra a tollakat, viszketni kezd az orrom, a torkom meg kaparni. Körbeülik az asztalt, mindenki félrehúz magának egy kisebb kupacot, és tépik a tollszár egyik, majd másik oldaláról a tollat. Onnan meg a sámlira rátett rongyzsákba kerül a megfosztott toll. Én közben hegyezem a fülem, de nem szólok egy ideig. Kezdem aztán böködni nagymama oldalát, nyafogok, próbálhassam én is, a válasz persze: majd később! Nem! Még hogy később, amikor olyan szépen, ügyesen járnak a kezek – erre én is képes vagyok!

Addig-addig nyúzom, lökdösöm, s a két karja alá bújva próbálom nevettetni, amíg nem bírja tovább, odahúz maga mellé egy széket, és mutatja, hogyan csináljam. Én meg boldogan nekiállok, vesztemre, mert már nagyon ingerli a torkom a pihe, egyet köhintek is. És tessék – a tollkupac megbolydulva önálló életre kel, a tollak repkednek mindenfelé! A mama csúnyán néz rám, de nem szid meg, inkább ő is kapkod a szálló pihék után.

Majd visszaáll a rend, s lassan elkezdődik a terefere mindenről. Mi történt a faluban, s kivel mi esett meg – én meg szinte senkit nem ismerek, akiről szólnak, de ahogyan, azt boldog-részesen mosolygom. Sok este folyik a munka, s ahogyan közelednek a vége felé, minden este kiszámolják, még mennyi lehet, hány napra elegendő. Nem mintha bárki is siettetné őket, de mégis, a mihez tartás végett. Meg aztán Marisnak is van elegendő fosztani valója, Julisnak morzsolni kell segíteni a kukoricát, mert még akad tömnivaló liba, kacsa, de kukorica kevés. Így telnek a téli esték.


-----------------------------------------------------------------------------
Máskor meg bámulva néztem a kenyérdagasztást. Péntek este, mikor a ház körül lecsendesült a munka, a család is elvonult a szobákba, akkor kezdett neki a dagasztásnak. Előhozta a spájzból a kisebbik teknőt, abba öntötte a lisztet meg a megkelt kovászt, és langyos vízzel dolgozta össze. Először ujjakkal markolászva, azután, amikor már látszott, milyen az állaga, ököllel nyomkodva, s a hüvelykujj és a marok közé fogva, meg-megcsavarva, de olyan ügyesen, mintha varázsolna. Nehéz munka volt, a homlokán kis patakokban futó víz mutatta ezt, amelyet le-letörölt az ingujjával... Soká tartott, amíg a massza összeállt kerek, hófehér, hosszú tésztává. Ezután letakarta pihenni, nőni. Megmosta az arcát, s fáradtan súgta, most már mi is menjünk aludni, a kenyérke is alszik. Kézen fogott, lágy, sima kezével, s a konyhából kiléptünk az udvarra nyíló verandára, ahonnan a szobájába siettünk. Lefekvés előtt együtt imádkoztuk az esti imát, s én alig vártam, hogy simogassa a fejem, és a karjaiban elaludhassak.

Mindennap, így szombaton is, hajnalban kelt. Mire én kikászálódtam az ágyból, elvégezte a kinti munkáit, az istállóban megfejte a tehenet, kiszűrte a tejet, mert a szomszédból jártak hozzá friss tejért. Rólam sem feledkezett meg, készítette a finom meltából készült tejeskávét, amelybe kenyeret aprítottam. Az volt a reggelim. Ő csak énutánam evett, aztán meg hamar nekifogott az este megdagasztott tészta feldolgozásához. A lisztezett deszkán annyifelé szakította, ahány kenyeret akart. Kerekre formálta, kilisztezett szakajtóba tette, s letakarta szakajtókendővel, újra pihenni. Amikor meg a tészta elkezdett kigömbölyödni, letakarva átvittük az unokatestvéréhez, aki már reggeltől tüzesítette a kemencét. A sütőlapáton betolta a kenyeret a kemencébe, amelyben jó három órán keresztül sült a kenyér, s amelyre a bátyó felügyelt, közbe-közbe megforgatta, megkenegette. A nagyi addig odarakodott az ebéddel, ilyenkor mindig gulyásleves volt kenyérlepénnyel, mert a maradék tésztából lepény lett, jól megrakva szalonnával. A szombati ebédnél én csak a kenyérlepényt vártam – finom, friss illatát és ízét még ma is fel tudom idézni.

----------------------------------------------------------------------------

Az idő csak ment, s ahogyan ő öregedett, én nőttem, mégis annyira emlékezetesek maradtak azok a napok, amikor ő is velem ébredt, nyolc óra körül. Szertartásosan szétbontotta hosszú haját, megfésülte és újra visszafonta, kontyot készítve belőle. Mikor ezzel elkészült, megmosakodott, felvette a blúzt, felkötötte a fejkendőjét és elkészítette nekem a finom meltakávét. Vasárnap együtt mentünk szentmisére – emlékszem az ő helye a nők felől a harmadik padsorban volt. Sokat beszélgetett velem misére menet, én meg csak simogattam csontsovány kezét, ő meg mindig dicsért, milyen finom a kezem.

Később, mikor megbetegedett, de még tudott beszélni, a szeme is örült minden látogatónak. Aztán elkomorodott: mért nem szereti őt az Úr, hogy még mindig itt tartja – panaszolta. Sokat szenvedett, mikorra magához szólította a Teremtő.

* * *

A hosszú téli estéken, amikor minden csendesebb, mint máskor, szinte kézzel foghatóan érzem a nagymamám hiányát. De mikorra az elcsüggedés erőt venne rajtam, mintha egy távoli világból valaki szeretettel megsimogatná az arcomat… Én meg megint gyermek leszek, és lehajtom fejem a mama ölébe, s békében alszom el. Mert tudom és érzem, hogy vigyázz rám onnan is.



Hozzászólások

Desszert, 03. 12. 2009 14:11:01 Az enyém is
Angika, zseniális emlékképek, az én mamám is ilyen volt, én is így éreztem, és pontosan így érzek most is. Jó vagy! Dsszert
Jamrišková Rozália, 14. 11. 2020 21:00:27
Felszaggatta a régi sebeket... köszönöm
@


Kapcsolódó cikkek

Az élet röpke pillanat

Varga Gréta

„És aztán pendül már a szál. Az óra körbe-körbe jár.”

2009.11.28.   


Hív a múlt

Filó Péter

Az emlékezés számomra mindig fontos cselekedet volt.

2009.11.27.   


Ív

Madarász Ildikó

Csak egy pillanat volt meglátni. Láttam, miközben nem láttam. A botom pont bokán ütötte. Ő felkiáltott, én felkiáltottam.

2009.11.26.   


Emlékeink

Molnár Miriam

Az emberi emlékezet érdekes dolgokat tud művelni.

2009.11.25.   


Amilyenek vagyunk

Póda Erzsébet

Sokszor váratlanul törnek az emberre: az utazás monoton percei alatt, este lefekvés előtt, akár munka közben, vagy csak úgy...

2009.11.14.  2   


Az emlékezés lángja

Nagy Erika

Senki sem dicsekszik vele, de valószínűleg sokan tudnának említeni legalább egy esetet, amikor az a bizonyos makarenkói pofon elcsattant az iskolában.

2009.11.10.   

A rovat további cikkei

Kórházi emlék

Puha Andrea

Sötét volt a folyosó. Csak a végén láttam fehér foltokat.

2009.11.23.  4   


Emléksorozat

Fodor Tekla

A gyerekkortól felnőttkorig...

2009.11.6.  3   


Csak a szépre…

Angyal Sándor

Emlékszem, fogtuk egymás kezét és szépen haladtunk a többiek után...

2009.11.5.  16   


Élet és halál

Dráfi Emese

Vajon mi lesz velük? Azokkal, akik meghaltak. Sajnálják-e, hogy el kell menniük, és hogy itt kell hagyni mindent...

2009.11.2.