Az élet hangok nélkül

Puha Andrea  2009.8.12. 15:00

1989.május 20-án, mikor megszülettem, tárt karokkal fogadott az élet. És hangok nélkül.

Mondhatnám, hogy amit az ember nem ismer, az nem hiányzik neki, de ez az én esetemben nem egészen igaz. Arra az időre, mikor teljesen nélkülöznöm kellett a hangokat, nem emlékszem. Másfél évesen, miután megkaptam életem első hallókészülékét, kezdtem megismerkedni az élet érdekesebb oldalával. Állítólag, miután berakták a fülembe, és besétáltunk az illemhelyiségre, rácsodálkoztam a víz csobogó hangjára. Nem tudtam elképzelni, hogy mi az. Valószínűleg olyan érzésem lehetett, mint amikor az őrültekhez beszélnek a hangok.

Persze, a hozzá nem értők azt mondanák, hol itt a hangok nélküli élet? Van hallókészülék, vannak hangok, miről beszélek én?

Furcsa dolog ez, és nagyon összetett. Nekem is időbe telt, míg igazán megértettem. A hallóka újdonsült tulajdonosaként még nem tudtam beszélni, így logopédushoz jártam. Végigtanultam az abécé összes betűjét, a tükör előtt ülve, a saját számat figyelve. Így ragadt rám a szájról olvasás tudománya. Legalábbis ez az elméletem. Mert valahogy a tizenéves korom tájékán jöttem rá, hogy szájról olvasok, meg hogy úgy általában egész máshogy működök, kommunikálok, mint a többiek. Akkor kezdtem elemezni és felépíteni magam.

A szájról olvasás volt a mentőövem. Az ugyanis, hogy valamennyire hallottam a hangokat, nem volt elég. Ahhoz, hogy értsem is, mi folyik körülöttem, a szememre, és mások szájára voltam utalva. Ezt leginkább egy rádió-hasonlattal tudom megértetni.

Képzeljük el, hogy rádiót hallgatunk, valamelyik adót. Ugyebár a halló emberek akkor értik a szöveget, ha a készülék tisztán, élesen szól. De mi van akkor, ha valami zavarja az adást? Recseg, szakadozik. Hallják, de nem értik. Vagy képzeljük el, hogy találkozunk egy kínai emberkével. Az illető veszettül szeretné megértetni magát, mi pedig halljuk, hogy mond valamit, csak nem értjük.

Hát ilyen az élet hangok nélkül. Másodlagosan. Elsődlegesen akkor nélkülözöm a hangokat, ha nincs a fülemben a segédeszköz. Olyankor semmit sem hallok.

Hogy milyen érzés? Néha rossz. Azonban ott van számomra a választás lehetősége: Vagy teljesen kirekesztem a hangokat, vagy élvezem azokat annyira, amennyire lehet. Ez a hangulatomtól függ. Egy fárasztó nap után jól esik kizárni minden zajt, zörrenést. Kikapcsolom a hallókészüléket, és a tökéletesen hangtalan csendbe zuhanok, amitől megnyugszom. Máskor elfog a kínzó vágy a hangok után, ekkor szoktam zenét hallgatni, vagy emberek közé megyek.

Hogy beletörődtem-e? Bele. Sőt nem is akarnék ezen változtatni. Csak néha kerülök olyan élethelyzetbe, mikor azt kívánom, bárcsak hallanék. Úgy igazán. És akkor álmodozom. És sóhajtok egyet: ,,Mi lenne ha...”

Hozzászólások

@

Küldés