Egymásra utalva

Puha Andrea 2010.2.14. 10:37

Hárman sétáltak az úton. Egy lány két fiúval. Szorosan fogták egymás kezét és mentek előre.

Az út egyik oldalán dombhalmok simultak egymásba, a másik oldalon egy tiszta vizű patak szaladt céltalanul, itt-ott nagy kanyart bevéve. Vakító kék volt az ég, a nyári szellő meglegyintette arcukat. A nap olyan melegen sugárzott, hogy belepirultak a pipacsok.
A fiú hallgatózott, szemei révetegen kalandoztak ide-oda. Vak volt. Keze belesimult a lányéba, aki nem bírta levenni a tekintetét a körülötte burjánzó csodáról. Finoman megrántotta a fiú kezét. Az oldalra kapta a fejét.
– Mit hallasz?
Szeme a fiú ajkára tapadt, várakozón, a tudásra szomjazva, mint a tikkadt vándor, aki a sivatagban víz nélkül maradt. Siket volt.
– Csobogást. Szárnysuhogást. És hallom, ahogy fújja a hajadat a szél.
– Igen – bólintott a lány. – Patak van az út mellett, felette repülnek a madarak.
Elgondolkozott. Kis csend telepedett közéjük, majd a fiúra sandított.
– Milyen a csobogás hangja? És a szárnysuhogásé? És honnan tudod, hogy fújja a hajamat a szél?
– A csobogás hangja olyan, mint ez…
Közelebb húzta magához a lányt, majd gyors ütemben mind a négy ujját megtáncoltatta a lány bőrén.
– A szárnysuhogás ilyen…
A lány arcára fújt, úgy, mint amikor az ember mellett riadtan felrebben egy galamb, és szárnyai meglegyintik az arcát.
– A szél is hasonló, csak finomabb. Mikor a hajaddal játszik, olyan, mintha hullámzana. A hang is hasonló. Nézd, ilyen ütemben! – mutatta kinyújtott karját, majd a széllel együtt mozgatta. A lány megfogta a kezét, és együtt táncoltak a széllel. A lány nevetett. Hangja csengőn szállt az ég felé, a másik fiú szelíd mosollyal figyelte őket. Szeme ragyogott, de nem szólalt meg. Néma volt.
A lány elcsendesedett, a fiú mellkasához bújt, s a válla fölött nézte a tájat.
– Gyönyörűek a dombok…
– Mik azok a dombok?
A lány kicsit eltávolodott a fiútól, tenyerét kinyújtva maga elé tette, mellé a másik kezét, kis dombhalmot formázva.
– A tenyerem az út, ott vagyunk mi. A másik kezem a domb.
A fiú kitapogatta.
– Ekkora? – sápadt bele a fiú. – Ilyen nagy? Mit látsz még? Izgatottságában szaporábban szedte a levegőt, világtalan szemei kitágultak.
– Virágokat, pipacsot, fákat.
– Milyen színű a pipacs?
– Piros.
– Az milyen?
– A piros? Erős szín, a szenvedély színe, a szerelemé.
– Milyen az ég?
– Tiszta, ragyogó, kék, mint amikor nyáron a hideg zuhany alá állsz, olyan érzés.
– Vannak felhők?
– Vannak. Bárányfelhők. Puhák, mint a párnád. Bolyhosak.
– Gyönyörű! – hunyta le szemét a fiú, átölelve magát, karjai között az elképzelt bolyhos párnával, bőrén a hideg víz érzésével.
– Az. Gyönyörű – suttogta a lány, bár nem tudta, hogyan kell suttogni.
– Tudod mit hallok még? – emelte fel a fejét hirtelen.
– Mit?
– A boldogságodat. Érzem, abból, ahogyan veszed a levegőt. A szusszanós mosolyodat, ami olyan, mint amikor a ruha elszakad.
Csend. Mozgás. Egymásba fonódó testek hangja.
Csak álltak az út közepén és kapaszkodtak egymásba. Olyanok voltak, mint egy falka, amelynek tagjai melengetik és segítik egymást. A vak elmondta, milyen a hangok játéka, a süket elmondta, milyen gyönyörű a táj. A néma pedig csak állt mellettük, és örült. Örült, hogy kimondták a gondolatait.