Esernyő

Puha Andrea 2011.10.10. 5:23

Képzeld el, hogy egy szobába vagy zárva, ahol sötétség van, áthatolhatatlan és végtelen...

Képzeld el, hogy szereted a fényt, de csak bizonyos feltételek mellett élvezheted! Képzeld el, hogy kinyitják neked az ablakot, hogy fényhez juss, de nem megfelelőek a körülmények! Összekucorodsz, nehogy elérjen a fénycsóva, meghúzódsz a sarokban, nehogy észrevegyék, hogy ott vagy, reméled, hogy mielőbb becsukják. Pedig szereted a fényt. De észrevesznek. És azt gondolják, biztosan nem szereted. Mi fáj majd jobban? Hogy azt hiszik fénygyűlölő vagy, vagy az, hogy nem élvezheted a fényt...?

Ugyanolyan reggel volt, mint máskor. Felkeltem, zsibongani kezdett az ereimben a vér, éreztem a tüdőmben a levegőt, kíváncsian néztem magam elé. Pislogtam, mintha a semmiből akarnám kitalálni, mit hoz nekem a mai nap.
Felöltöztem, éreztem, ahogyan a bőrömhöz ér a ruha: elgondolkoztam az anyagán, végighúztam a hajamon a fésűt, mélán, közben ásítottam egy jólesőt. Hagytam, hogy bepárásodott szemem előtt kitisztuljon a kép, aztán idétlenül vigyorogni kezdtem. Nem tehettem róla. Betegesen jókedvem volt, ok nélkül, korán reggel.

Könnyű voltam, légies, szinte átsuhantam a zebrán, mindenhol zöld volt, ülőhelyem is akadt a buszon. Delíriumban ültem az ablaknál, néztem a tömeget, olvastam az arcukról, néha kinéztem az ablakon és elcsodálkoztam mindenen, amin normális ember nem.
Vártam, hogy a busz átsuhanjon a hídon, hogy lenézzek arra a putrira, ami alatta elterül. Romos, szétdózerolt házak, itt-ott csupaszon álló falak, valaha teljes értékű bútorok. Borzasztó, olvastam le egy néni arcáról a döbbenetet, aki a férjének magyarázott valamit vehemensen, közben a lepukkant telepre mutogatott. Én azonban már nem arra figyeltem. Egy nagy esernyőt néztem, színeset, ami az egyik derékszögben álló fal tetejére volt akasztva már időtlen idők óta. Legalábbis, mióta én Budapesten vagyok.
Elnéztem a színes ernyőt, és mosolyognom kellett. Annyira kedves látvány volt. A szomorú romos telep és a vidám kis esernyő. Annyi erő volt abban a színes tárgyban, hogy szinte nem is láttam a kifakult, poros környéket. Mintha ott sem lett volna. Mintha az esernyő ráterült volna a több négyzetméteres helyre. Hagytam, hogy engem is beterítsen.

Mikor átszálltam a Béke téren a 14-es sárga villamosra, még mindig a retinámban égett a szivárványszínű kis ernyő, s csak akkor szállt el – talán a sínek között kószáló szellő kapott belé – mikor megláttam két csoporttársamat a székeken ülni. Ösztönösen elindultam feléjük, majd megtorpantam. Eszembe jutott, hogy nem lehet, de már késő volt, észrevettek, köszöntek, én vissza, majd átcikázott rajtam a csapdába esett vad érzése és a mondat: Elfelejtetted. Már megint.

Ellentétben a csapdába esett vadakkal, nem kezdtem vergődni. Próbáltam figyelni, leolvasni a szavakat, de nehéz volt. Elvonta a figyelmemet a talpam alatt zötyögő vonat, amit máskor imádtam, most gyűlöltem. Szinte kedvem lett volna neki könyörögni, hogy hagyja abba, mert nem értem... semmit sem értek. Közben kétségbeesetten kutattam a színes esernyő után, hogy: „Hé, itt vagyok, én, a poros kis telep, borulj rám, hadd ne vegye észre ezt senki sem!” Nem értem, mondtam a srácnak, meg a lánynak is, aztán sokadszorra mégiscsak megértettem, és válaszoltam valami olyasmit, ami egyáltalán nem én voltam. Félszegen rájuk mosolyogtam, belekapaszkodtam az ajtó melletti rúdba, mintha csak az életem függene tőle, és reméltem, nem kérdeznek tovább. Nem kérdeztek.

Pedig egy csomó ki nem mondott gondolat örvénylett bennem. Ki vagy, mit szeretsz, milyen vagy? Hű, de szép a lány arca és kedves, a srác meg nyár előtt még hosszú hajjal flangált, most meg rövidre van nyírva, miért, és a többi. Aztán rám tört az érzés, hogy na, külső szemmel most éppen az antiszociálist vagy a bunkót játszom...

Ha olyanokkal futok össze, akiket már ismerek és megszoktam, nem lett volna semmi baj. Ugyanúgy beszélgettem volna, mint a normálisak. De ilyenkor... ilyenkor van, hogy reménykedem, hogy nem szólítanak meg.

Reflexből megfeszült a karom, a rúd felé dőltem, meglepődve láttam, hogy megérkeztünk a Frangepán utcára. Soha ilyen hosszúnak és rövidnek nem tűnt az út, mint akkor. Leszálltam, tudatosan nem vártam be őket, de azért mégis ott maradtam előttük pár lépéssel, nem akartam bunkónak tűnni. Valahogy így akartam kifejezni, hogy nem vagyok az. Elnyomtam magamban újabb több száz kérdést, tudván, jobb, ha nem próbálkozom, elég drága árat fizetnék érte. Eszembe jutottak a szűkölő kutyák, akik simogatásra vágyva, leszegett fejjel közelítenek az emberek felé, félve, mert nem tudják, szabad-e, mint ahogyan azt sem, mi jöhet: rúgás, vagy gyengéd érintés.

Valahogyan így araszoltunk fel az előadóteremig. Az ajtónál bevártam őket, legalábbis a szándék megvolt. Nem tudom, nekik hogy tűnt. Mosolyogni is akartam, talán sikerült is, közben valahonnan előhúztam a színes ernyőt, a vállamra kanyarítottam, és sóhajtottam, hogy talán majd máskor, mikor a villamos megszűnik zötyögni, ha más lesz a helyszín, és még akkor is megismer, talán majd lehetek önmagam.

Leültem a padba, vállamon pörgettem az esernyőt, a színek villództak az arcomon, piros, sárga, kék, zöld, piros, sárga, kék, zöld...