Két másodperc

Puha Andrea 2009.8.22. 12:58

Fürödni jó, gondoltam gyerekként. Akkor még bátran lubickoltam a vízben, és mivel úszásban nem voltam profi, jobbára csak tapostam a vizet,

....bukfenceztem, és szerencsés esetben nem kezdett vérezni az orrom a víz alatti nyomástól. – Gyere ki, te vízicsibe! – hívott ki apám nevetve a vízből, mikor már ráncos volt a bőr az ujjbegyeimen, s már csak egyedül lebegtem a lebukkanó naptól narancssárgára színeződő tóban.

Olyankor figyeltem, ahogy apu nevet, elképzeltem, milyen lehet a hangja. Nem túl nagy kedvvel megindultam a part felé, s mikor kiléptem a vízből, átvillant a fejemen, hogy átléptem azt a bizonyos határt. Rögtön a törölközőmhöz futottam, és beraktam a fülembe a hallókát. Hangok öleltek körül. Miközben szárítgattam magam, féloldalasan a víz felé pislogtam. Számomra a vízben sosem voltak hangok, ellenben a parton igen. Hallókészülékemet sosem hordhattam a vízben, ami érthető volt, az ugyanis azzal lett volna egyenlő, mintha a telefonomat vízbe ejtettem volna. Nem működött volna többé.

Persze ideig-óráig bemerészkedtem térdig, derékig, mellkasig a hallókával is, de úgy odalett az úszás élvezete. Nem bukhattam víz alá, nem bukfencezhettem, nem birkózhattam a testvéremmel, nem játszhattunk kidobóst vagy víz alá nyomóst, de mégis bementem hallókészülékkel is, mert sóvárogtam a vízi, fürdőzős élet hangjai után. Nagy dilemma volt, de általában a játékos hancúrozás lehetősége győzött. Egy idő után elszoktam attól, hogy hangot adjak ki, ha a vízben bolondozok. Ha mégis kicsúszott valami, az csak halk sikoltás lehetett ugrás közben, vagy nevetés. Nem mertem többet megengedni magamnak, mert nem tudtam, hogy a fürdőzés zsibongásában mi számít normálisnak. Aztán idővel ezt az aggodalmamat is kinőttem, mint annyi mást az évek során.

Rájöttem azonban, hogy a vízben is vannak hangok. Gyakran alábuktam, és zümmögtem a víz alatt, érdekes hangot csalva füleimbe. Sosem bírtam megunni. Egy ilyen alkalommal váratlanul löktem ki magam a víz felszínére, és két másodpercig lemerevedtem. A nedves hajam az arcomra tapadt, a kezem, ami a szemem felé indult, hogy kidörzsölje belőle a nedvességet, megállt a levegőben és füleltem. Igen, füleltem. Tágra nyílt szemmel figyeltem, ahogy végre nemcsak mozgást látok, hanem valami értelmét is látom annak a mozgásnak, valami nyomát, a hangját. És mindezt hallókészülék nélkül. Eljutott a füleimbe a nevetés, sikkantás zaja, a hullámzó víz csattanása, és mikor testvérem furán rám nézet, hogy mi van, mindez tovaillant.
–Csak... mintha... – motyogtam. – Semmi – simítottam ki végül az arcomból a hajamat.

Hiszen csak két másodperc volt. Talán annyi sem. Az is lehet, hogy csak képzelődtem.